Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 4. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT JÓZSEF ATTILA - Beney Zsuzsa: Mintha a létből ballagna haza
Ennek a részletnek azonban vannak előzményei, és mindenekelőtt ezekre kell néhány pillantást vetnünk. Kezdjük a költemény címével, már csak azért is, mert a cím többnyire fontos alkotóeleme József Attila verseinek. Itt azonban többet jelöl: egy létállapot kifejezője, méghozzá egy hangulatában kettős létállapoté: egyrészt a hideg és érzéketlen semmié, a tél csontos szikárságával, másrészt az éjszaka kiürese- dettségét, a föld lefagyottságát jelzi. Ugyanakkor azonban a sötétségben láthatatlan, ezért nem érzékelt, a semmibe tűnő emberlátta, emberivé szabott világ mögött az éj beburkoló, védelmet adó takaró-sötétje is felsejlik, méghozzá a két szó hangképlete miatt. A t hangzó ütése után az 1 és a j lágysága oldja hangulatunkat, a magas hangzók átfordulása a két mélyebb regiszterébe mintha ránk húzná, lekerekítené körülöttünk az éjszaka takaróját. Mint majd látjuk, ezt az egyszerre a semmibe taszítottságot, és mégis megóvott jelleget majd az egész versen át követhetjük, mint a József Attila-i szinte állandó megkettőzöttség szép példáját. Tartalmilag: mind a nap-, mind az évszak a létezésnek a lényeghez legközelebb eső konkrét érzékelési formája, és alighanem ez az érzékelés teszi, hogy kognitív módon sohasem, kizárólag jelenségeiben leírható. Nem a kifejezés, hanem maga az érzékelés metaforikus, ezért is hatol olyan mélyre valamennyiünkbe, hogy úgy érezzük, legbensőbb énünket alakítja, mintegy önmagunk magjának formája - úgy érezzük, nem ugyanazok vagyunk télen, mint nyáron. És az éjszaka? Látszólag kevésbé van meghatározó szerepe - valójában azonban az ébrenlét és az álom ugyanannak a személynek nemcsak világos és sötét oldala, hanem egész lényének átfordulása valami másik, talán ősibb, vegetatívabb, más megismerési és megértési, más mentális funkciókat tartalmazó közegbe. Nem véletlen az éjszakának és a sötétségnek költőileg oly sokértelmű szimbolikája, az ősi múlttól, a meg nem ismert keletkezéstől (gondoljunk csak a teremtéstörténet bibliai kezdetére) a lélek mélyének megismerhetetlenségéig - hangulatilag pedig a forróságtól a jeges hidegig, az érzelmek sötét lángolásától a kihűlt csöndig, mely mégis képes a meghallhatatlan zene, az „éjszaka zenéjének" felidézésére. Mégis, mindennek ellenére, félreérthetetlenül tudjuk, és létérzékelésünknek talán éppen ez a kettősségben megnyilvánuló egység az alapja, hogy a téli és a nyári, a nappali és éjszakai énünk ugyanannak a mélyebb, éppen kettőssége miatt meghatározhatatlan énnek kivetülése, az én azon mélységének, mely a világgal elválaszthatatlan egységben él, s ez a változási lehetőség talán éppen ennek az egységnek lehet következménye - létünk kettőzöttsége pedig ennek a kettősségnek tükörképe. Emlékeztet ez az archetypusok világára, de mélyebb annál: még nem képszerű, hanem a kép alatti, képteremtő önérzékelés szintjén létező, a létezésnek, forrásának és megnyilvánulásának egyszerre-érzete. József Attila Téli éjszaká]a ebben a közegben szól hozzánk, ebbe a közegbe próbál bevonni bennünket, és erre azért képes, mert a költészet, közölhetetlen varázsának segítségével ezt a nyelv-alatti, gondolat-alatti réteget képes nyilvánvalóvá tenni. Néhány szót a következő két sorról is kell szólnunk, mert ezek is mintegy kijelölik az olvasó irányultságát: 32
