Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 4. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT JÓZSEF ATTILA - Tverdota György: A tiszta költészet két változata József Attila lírájában

is eltitkolt. Ám ez az átvittebb értelem sem segít rajtunk, ha a szakasz értelmét meg akarjuk fejteni.

A strófa utolsó sora fokozza nehézségeinket, mert most meg az almáról átugrunk egy újabb témára, a versre, amely éppen ezzel a sorral fejeződik be. A vers önmagára reflektál. Nehézségeink végül addig a határig juttattak el, amelyen, úgy látszik, le kell mondanunk a megfejtésről. A medáliához azonban hozzátartozik még egy kettős gondolatjel is, ami arra ösztökéli olvasóját, hogy gondolkodjon el az olvasottakon. S csakugyan: amikor rámeredünk a vers utolsó szavára: „almavirág", hirtelen mintha megvilágosodna a rejtély. Az utolsó szó visz- szafordít bennünket az almához, ahonnan elágazott a zárósor. Ezzel a szóval, mint kulccsal a kezünkben fordulhatunk vissza a magunk mögött hagyott szöveghez, s kockáztathatunk meg egy magyarázatot. A zárósor nem azt állítja, hogy „virág ez a vers, almavirág", hanem múlt időt használ: „virág volt". Mikor volt alma virág? Amikor a költő elkezdte írni. Közben nőtt, növekedett, szirmait elveszítette, megérlelődött, s mire elkészült, gyümölcs: alma lett belőle. Ráadásul férges gyümölcs, mert érlelődése során beléje költözött egy kukac. Almavirágnak készült kezdetben. A metaforát nem nagyon nehéz megfejteni, hiszen benne van a civilizációnk kódjában. A költőről azt gondoljuk, hogy a terve, a belső víziója magasan fölülmúlja azt, amit végül a kezei közül kiad. Szándékában az áll, hogy valami utolérhetetlenül finom, varázslatos szépségű tárgyat hozzon létre. Olyan szépséget, amilyet a természet például az alma virágban megteremt.

Ez az az eszmény, amelyet Néró Kosztolányi regényében legirigyeltebb, leggyűlöltebb vetélytársának, Britannicusnak a verseiben megvalósulni lát: „Utolérhetetlennek érezte zenéjüket, mely a szókat könnyű fuvalomként röpítette. Ügy rémlett, valami nagyon természetes és magától értetődő történik, ami mégis csoda. írója mintha rabul ejtette volna az átlátszó levegőt, vagy szeszélyes játékában megmerevítette volna a mindig változó hullámot. Kutatta a nyitját, de nem találta. Beléje akart hatolni. Egy fal zárta el az utat." Ha nem is lehet az a megírt vers, ami az azt megelőlegező álom a tökéletességről, azért a szépen, pirosán mosolygó érett, zamatos gyümölcsöt nem szabad megvetni, az nagyrészt mégiscsak kárpótolhat a testetlen virágszirmokért. A fejünk felett függő fáradt alma tehát egyszerre valóságos és egyszerre példázatos. A versben magát a verset is jelenti.

Van azonban ennek az almának egy nagy hibája: egy kukac rongálja a belsejét. Már a szívéig, azaz a magjáig elérkezett. Más szóval a verset is valamilyen belső féreg rágja. Ha keresni kezdjük a nyolc sorban a betegség megnyilvánulásait, akkor nemigen találunk másra, mint arra a groteszk tónusra, amelyre éppen az általunk kiemelt szavak: „piócahalász", „tehénlepény" és - miért ne, öntükrözésképpen - a „hernyó" utalnak. Hozzátehetjük ehhez a „sovány kanász"-t is. A versbe, amelyben egy tó fölött lebegő gémet látunk, betör a realitás. Nem egyetlen példa ez József Attilánál a rokokósan kifinomultnak és a naturálisán nyersnek a keverésére. A kései Reggeli fény egy részletével is megvilágíthatom, miről van szó: „Csupa csín, csupa pír, csupa kár, / csupa csel, csupa nyíl, csupa rontás - / most érted: ha reggel a csürhe kijár, / mért káromkodik mindig a

25