Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 4. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT JÓZSEF ATTILA - Tverdota György: A tiszta költészet két változata József Attila lírájában

ez iránt nem is merülhetne föl kétség. Mivel azonban nem ez történik, nem szabad kizárnunk azt, hogy az első strófában ábrázolt tájrészlet lehet alföldi (szabadszállási), a Holt vidék, a Ritkás erdő alatt vagy a Határ című versek tája, az almafa pedig lehet akár dunántúli almafácska is (Janus Pannonius után szabadon). A második strófa második sora azonban váratlanul szakít a tájleírással, és magával vonja az első sort is. Figyelmünket egy tájból kiszakított, attól elvonatkoztatott dolog: egy alma kezdi foglalkoztatni. Az „f" hangokkal alliteráló sorban: „egy fáradt alma függ fejem felett", az alma jelzőjét, „fáradt", a második sor egésze magyarázza: „a hernyó rágott szívéig szemet". Az alma fáradt, mert férges. Leesni készül az ágról. Az első sor, úgy látszik, nem tesz mást, csak az első rész tájleírása után zökkenőmentesen átvezet a második strófa témájához, amely a további sorokban bontakozik ki. Azt már az első és a második sor határán észlelhetjük, hogy ez a strófa szerkezetileg nem olyan zenei és nem olyan egyszerű, mellérendelt, mint az első volt. Itt nincs megállapítható mondatséma. Ennek a szakasznak az értelme, már itt konstatálhatjuk, nem lesz olyan áttetsző, mint az elsőé volt.

A második mondat érdekessége az, hogy az almakukac rágta lyukat a költő „szem"-nek, az alma magházát pedig az alma „szív"-ének. Van-e ilyen jelentése a köznyelvben vagy a népnyelvben a „szem" szónak? Az Értelmező kéziszótár mindenesetre nem ismer ilyen jelentést. Akár köznyelvi eredetű a pondró vájta lyukra a „szem" kifejezés alkalmazása, akár a költő egyéni leleménye, a ténynek a versben van jelentősége, mert a lyuk valóságos szemként viselkedik. Mielőtt azonban erre rátérnék, a „hernyó" szóra hívnám föl a figyelmet. Ugyanabba az elidegenítő, groteszk sorba tartozik, amelyre az előző versszakban a „totyog", a „piócahalász", a „tehénlepény" szavakat hoztuk példaként. Az első két sor a „férges alma" képzetét alakítja ki bennünk.

A következő sor azonban nem enged itt tovább elidőznünk. A „szem" metaforája vezeti tovább a gondolkodásunkat. Ha a hernyó rágta lyuk szem, akkor azzal vagy azon keresztül nézni és látni lehet. Nos, ez a cselekmény be is következik. Csak az a kérdés marad függőben, hogy ki az, aki kinéz? Az alma néz ki a hernyótól kapott szemén? Vagy a hernyó néz ki azon a lyukon, amelyet vágott, mintegy ablakszemen? Akármelyikük az alany, a nézés nem valóságos, csak képletes, és semmiféle jelentősége nincs, hiszen a látvány, a költő által láttatott tájrészlet sem az alma, sem a hernyó számára nem jelent semmit. Itt tehát alaposan beléptünk az irrealitás közegébe. Nemigen értjük, mit mond a vers. Nem segít rajtunk az sem, ha nem a nézést, hanem a látást faggatjuk meg. Mit láthat be egy alma vagy egy hernyó? Mi az a minden, ami eléjük tárul? Ugyanaz, ami elénk, olvasók elé? Aligha. Ez a fellépő értelmezési zavar nem akadályozhat meg abban, hogy felfigyeljünk a sor különös alaki szimmetriájára. A sort két ige keretezi. A „kinéz" kezdi, s a „belát" zárja a tagmondatot. Az igekötők ki és be, tehát egymással ellentétes irányba mutatnak. A néz és a lát egyaránt három betűből álló, ellentétes hangrendű szavak. A „mindent belát" kifejezésnek van egy második, átvitt értelme is. Nemcsak azt jelentheti, hogy az alma magasságából az egész tájrészlet áttekinthető, hanem azt is, hogy az alany beismer, tudomásul vesz valamit, amit korábban tagadott vagy elhallgatott, vagy maga elől

24