Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 4. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT JÓZSEF ATTILA - Tverdota György: A tiszta költészet két változata József Attila lírájában

Továbbra sem tagadhatjuk, hogy látvánnyal, leírással van dolgunk, de ez a leírás egyre szellemibbnek, alanyisággal átitatottabbnak bizonyul. Ez a benyomásunk fokozódik, ha elgondolkodunk a strófa két szaván. Ezzel kapcsolatban említenék egy francia terminust: a „timbre" szót. Leginkább talán tónusként fordíthatnám magyarra. A szavaknak van valamiféle timbre-je, uralkodó hangulata, tónusa, amely a jelentésükből is, de egyéb vonásaikból is tevődik össze. Megszokott használati körük, gyakoriságuk vagy ritkaságuk, szokott kontextusuk stb. hozzájárul ahhoz a hatáshoz, amelyet puszta jelenlétükkel keltenek. Ebben a strófában két olyan szó van, amelyeknek timbre-je feltétlenül felhívja magára a figyelmet. Az egyik: a „piócahalász". A „pióca" és a „halász" szavak gyakrabban elfordulhatnak a költészetben, de összetett szóként, egy foglalkozás megjelölésére, noha korrekt jelentése van, nagyon is ritka a versbeli szó. Én legalábbis sehol soha nem találkoztam még vele.

A másik szó a „tehénlepény", de célszerűbb az egész jelzős szerkezetet idézni: „friss tehénlepény". Egész egyszerűen tehénszart jelent. A versbe emelni egy ilyen szót a húszas évek végén még merészség, sőt provokációszámba ment. József Attila nem félt az ilyen provokációtól, például a Két keserves egyikében, amelyik szintén a Medália címet viseli, így fogalmazott: „helyén a holdaknak, napoknak, / vad ürülékeim ragyognak". A Galli Mátyás álnéven glosszázó Zolnai Béla „elmekórházba való vers"-nek minősíti a kis opust, és címére utalva így fejezi be glosszáját: „Medáliát érdemel érte a szerkesztő, aki lapjában ilyen töltelékekkel kedveskedik az olvasóinak." A „tehénlepény" annyiban részesülhet más elbírálásban, hogy a jelentés egy jóízű, tréfás köznyelvi metaforában van elrejtve, bár ez mások szemében akár súlyosbító körülmény is lehet. Mivel puha állagú és viszonylag magasról pottyan le, ezért ellapul és szétterül. Valóban olyan alakja van, mint egy lepénynek vagy lángosnak. A lepény finom ennivaló, a tehénlepényt a réten futballozó falusi gyerekek tréfásan fel szokták ajánlani egymásnak, kínálják fogyasztásra. Stilisztikai szempontból itt köznyelvi metafora megújításáról van szó. A „friss" jelző megint csak étel, ital minősítése lehet. A kofa a piacon áruját így kínálja, vagy a pereces a perecét a moziban. József Attila, aki gyermekkorában vizet árult a Világ moziban, maga is ezt kiabálta a Szabad-ötletek jegyzéke tanúsága szerint: „Friss a vizem, jó hideg". Itt a „friss" természetesen azt jelenti, hogy a tehenek épp most pottyantották, még gőzölög. Igazán kívánatos eledel. A szarvasmarhák kiléptek a tájképből, ők nincsenek jelen, csak voltak. Csupán terméküket hagyták ott nekünk.

Az elmondottakhoz még hozzátenném a „totyog" igét, amely önmagában nem ilyen ritka, nem különleges, de határozott tónusa van: egy sajátos, az egészen kis gyermekek vagy a kacsák vagy egészen idős emberek lassú, körülményes, sajátosan groteszk, billegő, bizonytalan járásmódját jelenti, egyszerre ironikus és kedveskedő hangulatú szó. A „piócahalász"-szal, a „tehénylepény"- nyel együtt a versszak idillien álmatag képébe groteszkséget visznek bele.

A második strófa tulajdonképpen úgy kezdődik, mint a tájleírás folytatása, s benne közvetlenül megjelenik az én, megjelölve azt a helyet, ahonnan a tájat szemléli. A beszélő tehát almafa alatt áll, onnan tekint végig a tájon, valamiféle tóparti legelőn. Ha a tájleírás a második strófa második sorában is folytatódna,

23