Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 3. szám - A 75 ÉVES SÁNDOR IVÁN KÖSZÖNTÉSE - Faragó Kornélia: Váltópont és átfordulás
kérdésesség is kiveszik. Groteszk nevetés kíséri, amint a lepusztítás a szavaknak a mellékjelektől való megfosztódásában teljesedik ki. A közvetlen zárlatban, a teljes kitörlésre tett ajánlatként, megjelenik a létfeledés imperativusa: „felejtsd el! El kell felejtened, ugye elfelejted..." (225) Clara emlékezetében az idő évszakos ritmuskülönbségei mintegy feloldódnak az indulásra, a továbbindulásra való szüntelen készenlétben. A végeszakadatlan nyergelés az ismétlés bűvöletében jeleníti meg az örökös indulófélben levést, mint az út megnyílását, a cselekvés lehetőségét feltételező létélményt. Ezt az irányulást rendkívül erősen támasztja alá a szövegfolyam azzal, hogy mindig a lehetségességek mellett dönt, és szinte sohasem az ígylétet kimondó tényállás mellett. Mintha mindig a „bizonytalanságból biztonsággá átforduló pillanatot" kívánná megidézni, a mindkettőnek teret adó fordulat mozzanatát, a váltás közöttjét. Hogy a regény megértési módszerében hogyan áll ellent a biztos megközelítésnek, a kettősségek és többességek pazarlóan variatív gazdagságában is megmutatkozik. Az azonosítható egyetlen, az egyedüli verzió szinte sohasem tud kibontakozni „a sok lehetőségből". A zárt elbeszélés illúziójának kimozdítására szolgáló hagyományos elbizonytalanítási formák (a képzelet, az emlékezet, az álom, a látomás) közül sem szegődik egyik mellé sem az elbeszélés. A tapasztalati és/vagy emlékezeti sohasem mint egyértelműség, mint véglegesség, sokkal inkább mint feltételesség, mint átmeneti jelentésekben gazdag érzékelési-tudati bizonytalanság reflektálódik: „mintha nem is a szánban dülöngélnék, hanem valamelyik ló nyergében ülnék, már csak a láthatatlan utak, emberek, feltételezhető tömbök kísértek, kétségessé téve helyszínt és időt; közben újra láttam magam tizennyolc évesen, buzgón tartva lovam ütemét, a szolgálat szerinti rövid vágtában; de azért mégsem volt így, mert valójában semmit sem láttam határozottan, semmi sem jelent meg előttem véglegesen..." (36). Abban a poétikai leleményben, hogy mindig minden egy más, egy újabb jelentés lehetőségében áll, van valami nyugtalanító, valami, ami folyamatos hiányérzetet kelt. A jellegzetesen kitágított közlésmód, az alternatívák és eldöntetlenségek mondatba foglalása, ha nem is a maga teljességében, de számottevő gazdagságában mutatja be a beszélő én többdimenziós viszonyát ahhoz, amiről beszél, amiről beszélni szeretne. A két vagy több viszonyítót működtető alakzatok, a rétegelt struktúrák, a sajátosan szintetikus mondatformák, a visszautalás és előrevetítés egymásba forduló technikái, mind a köztes értelmezhetőség irányába mutatnak. Ha a temporálási szerkezetek nyomán értelmezünk, figyelmünket arra kell fordítani, ahogyan a felidézett történéseknek időköziségük ad gazdagságot, ahogyan van bennük valami, ami a múlthoz köti, s olyan is, ami már a jövőben látja őket. Ahogyan a beszélő a jelent átengedi az elmúlásban lévőnek, vagy éppen az elkövetkezőnek, a várhatónak, a jövőbelinek, annak, aminek előrevetíti a képét, de amit a múltból rekonstruál, amiről álmodik, amiben reménykedik, ami után vágyódik... Egy helyütt arról olvasunk, hogy az „ismét" szóban hogyan préselődik össze a múlt és a jelen. Mindennek különleges szerepe van a vágyhoz kapcsolódó anticipáló gondolkodás megjelenítésében is. Helyenként élénken befolyásolja a mondat temporális teljesítményét, hogy a vágygondolkodás természeténél fogva, mindig is sajátos sűrítettséget hoz létre. A vágycselekvés a emlékekből serken és időben a tényleges előtt jár. A temporálisan gazdag mondatjelentés-tartal- mak a „már nem"- és „még nem" jellegű képzetek, a valamikori megelőző szerkezetek és a majdani utólagosságok közé („A hajnal és a reggel közötti percek a naptól már fényes, ám még nem tikkasztó váltópontján...") helyezik a gondolkodást. Arról nem szólnak, milyen is valójában a szóban forgó, legfeljebb arról, milyennek tűnt, s milyenné válhat. Bekényszerítve múlt és jövő alternatívája közé. E beszédmódban „...azzal, ahogy megteremti a múltra és jövőre egyszerre utaló kapcsolatokat, az így létrehozott összefüggések között minden tovább mutat annál, ami éppen történik". (32) A beszélő élhet 42
