Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 3. szám - A 75 ÉVES SÁNDOR IVÁN KÖSZÖNTÉSE - Faragó Kornélia: Váltópont és átfordulás
és fogalmazhat ugyan a jelen vagy a jövő tudatában de nem hagyhatja el a múlt dimenzióit. A múlttal együtt ugyanis kiiktatódna a jelen is, prezentálva az időknek „a voltnak és a vannak a szétszakíthatatlan összefonódását". (57) Ugyanakkor, ami volt, csak any- nyit ér, amennyit felidézésének pillanatában jelent, a múltnak a jelen élménykörnyezete adhat értéket. A köztesség, a résbe foglalás az „eredetében és tendenciáiban is látni" stratégiájának részeként is értelmezendő. Ez a jellegzetes köztesség korlátokat kreál, de miközben behatárol, voltaképpen rálátást nyit mindkét határoldal jelentéstereire. Mindemellett antitetikus viszonyt is rejthet a kétoldali behatároltság gondolata és a kirekesztődés artikulációjának lehetőségeit is felmutathatja. A dinamikus váltóhelyzet összes determinánsaira kérdezni, azt jelenti, a heterogén érzés- és érzékelésvilág megértésének közelébe kerülni. Külön kellene beszélni arról, hogy a regény egy köztességi vonatkozásrendben rajzolja meg a szubjektum megképződésének feltételét is. „Ön az uram? Kérdezte, és végre úgy éreztem, valóban én vagyok az, aki ott áll." (8) Mintha a kérdés saját önazonossága mibenlétének sejtelmével töltené el azt, akihez szól. Mintha a kérdező Másik az önazonosság megélésének interszubjektív feltételeit nyitná meg. Egyedi lehetőségét nyújtja, mondhatnánk, a történetmondói én konstituálódásának, az önismeret stabilizálhatóságaként nyer funkciót. De ez a narratíva, alapjellemzőinél fogva, kizárja az ilyetén egyszerűsítés lehetőségét: a megszólított emlékezetében ugyanis egy más női alak azonos formájú megszólítása is felmerül, és a közöttiség izgalmával tölti meg az önélményt és a Másik élményét is. Ezek szerint a beszélő én harmóniája a szeretett Másikhoz való odatartozásban sem gyökerezhet, mert a Másik egy hasonlósági alapon kétszerezett entitás. Vagyis: az én-te viszonyt feltételező, abban megképződő én, a töredékes azonosság tudatosulásával szükségszerűen együtt járó megosztottságot jeleníti meg, mégpedig a hasonlítás műveletében. Egy újabb megszólítás feltételessége érzékelteti annak lehetőségét is, hogy akihez szól, bizonytalan identitású, esetleg mégsem azonos önmagával: „Hát ha ön az uram..." Mégis, az együttlétet megjelenítő beszéd-helyek a vágy és lehetőség egybeesésének, az én jelentős kiterjesztésének egészen egyedi helyei. A kényszerességből kiszabadított hollétek, az akarati szabad cselekvés és a beszéd szabadságának élményszférái: „hogy így is lehet: annak a kezét szorítani, akiét szorítani akarjuk, ott lenni, ahol kívánjuk, azt mondani, amit szeretnénk." (18) Aszerint, ahogyan a regény megjeleníti, a császári testőrtiszt mégis a Clara-élményben kerül a legközelebb önmagához, kelti leginkább az önmagára való ráismerés érzetét. A bensőséges érzelmi helyzet egyértelműségének mindkettőjüket „megtisztító pompája" és a nyíltság, a leplezetlen megmutatkozás páratlansága villanásnyira kivonja az egész élménykört mindabból, ami a regényi konstrukcióban az embert megfosztja szabadságától, s „maszkos merevséget" kényszeríthet rá. Ezzel ellentétben: a későbbi Wanda-történet „része a szótlan körforgásnak", az érdek formái tartják életben, és nem szakad ki a megmásíthatatlan összefüggések rendjéből, a „maszkos hullámzásból". Innentől mind erősebben érzékelhető, a regény az elvesztést reprezentálja, s minthogy Clara az énformáció meghatározó mozzanata, elveszítésével az önelveszítést is. Clara megközelíthetetlenségében a lehetetlen identitás jelentőjévé stilizálódik. Jelentése az elérhetetlenhez közeli, így teremti meg a Másikat mint lényegénél fogva vágyódó lényt. Aki aztán a folytonos távoliét egzisztenciális helyzetében minél több időt tölt el a nyomában, annál beláthatatlanabbnak érzi a távolságát. Úgy tűnhet, van benne valami a „női távolságot" megjelenítő emlékezetes nőalakokból, de a távolság itt nem a nő hatalmának ele- mentuma, hanem a távolt mint olyant konstituáló „korlátlan működésrend" terméke. Clara eltávolítottságában jelenlétének játékos szimbolizációja rajzolja meg Hanka figuráját, majd Wandáét is, a narratív keresésben megképződő helyettes alakváltozatokat. Az olykor már groteszk jelentéseiben is megnyilvánuló hiányformáció helyettesítőkre töri 43
