Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 3. szám - A 75 ÉVES SÁNDOR IVÁN KÖSZÖNTÉSE - Faragó Kornélia: Váltópont és átfordulás
Faragó Kornélia Váltópont ás átfordulás (Köztes szerkezetek a Századvégi történetben) Úgy tűnik, akár jellemzőnek is tarthatjuk a szinkrón befogadás azon döntését, hogy erősen a hatalommegjelenítési értelemhez rendelte Sándor Iván Századvégi történetét. Ez a kelet-közép-európai vonatkozású századvég-regény mindenekelőtt hatalomközpontú történetszemléletével váltotta ki elismerését. Bár az élettörténetet látta előtérben, és csak hátterében az „alakulást eldöntő erőt" (Grezsa Ferenc: Lélektükör és történelemkép. Jelenkor, 1987/12), mégis ez utóbbit, a mögöttest olvasta nagyobb hangsúlyokkal. A regény ismerősnek ítélt történetszerkezete választ keres (Balassa Péter: Századvég idő előtt. Jelenkor, 1987/12) egy önmaga által feltett kérdésre: „Miféle élet az olyan, amit az embert gyötrő hatalom beteges szenvedélyének nyomása alatt kell leélni?" A Századvégi történet valóban jelentékenyen szól bele a magyar irodalom hatalomképének alakításába, de mára ez a rejtélyes képességű, kiismerhetetlen hatalom már nem a „totális állam elidegenedett hierarchiájához" való kötődéseivel szólít meg elsősorban, inkább azzal, hogy olyannak mutatkozik, mint ami természeténél fogva totalizál. Abba itt nem bonyolódhatunk bele, hogy az „elnyomás" terminusa a focault-i (A hatalom mikrofizikája = Nyelv a végtelenhez. Debrecen, 1999) elképzelések nyomán mostanra többszörösen is vitathatóvá vált. Mindenesetre lényeges, hogy az individuumot itt már nem úgy kellene olvasnunk „mint valami elemi magot, ősatomot, olyan többtagú és néma anyagot, amin és amivel szemben a hatalom kifejti és érvényesíti erejét, alávetve és megtörve ezáltal az egyéneket". Ha tartható, hogy az egyén úgy is elgondolható, mint a hálószerűén szerveződő, láncolatokban funkcionáló hatalom közvetítője, továbbítója, reléje, sőt - ha kissé talán erősen is hangzik - egyik „effektusa", ha elfogadjuk, hogy a hatalom az „egyéneken keresztül árad szét, nem pedig rajtuk, bennük jut nyugvópontra" (i. m.), akkor erősen meginognak az élettörténeti előtér és a hatalmi háttér megoszthatóságáról alkotott elképzelések. Az újra- olvasás jelenkori helyzetében az élettörténet, a létezés viszonylatainak és viszonylagosságainak kitett én, a szerelem megszilárdíthatatlan, folytonosan elmozgó-távolodó életélménye, de a vágyak, az érdekek és a kényszerek különös játéka sem a hatalmi problematika valamiféle előlapjaként, hanem egy sajátságos áramlásrendszer, egy „korlátlan működés" (Századvégi történet. Bp., 1987. 190) aktív mozgástényezőjeként nyerhet értelmezést. A fejezeti tagoltságot teljesen kizáró regény látszatra szinte gáttalan folytonossággal alakuló belső rendje, három egymásnak megnyíló beszédnek engedi át az elbeszélés poétikai terét. Ezek közül kettő szereplői nézőpontú, a velük egy szintre kerülő harmadik viszont kimozdítja az elbeszélést az én perspektívájából. Mindkét szereplői perspektívában, Clara Krakowskáéban és Orczy Ferdinándéban is, feltűnnek az egymás iránti ben40
