Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 3. szám - A 75 ÉVES SÁNDOR IVÁN KÖSZÖNTÉSE - A napnyugta utáni fényben
bizonytalanított sáv jön így létre, amelyet többféle határon, például az álom és ébrenlét határán való bolyongás próbál átjárhatóvá tenni. Ezzel a könyvvel járta meg a maga „éjszakai zónáját", amelynek a mélyére jó néhányan másképpen merültek le. Esszében-prózában (a líráról most ne beszéljünk) ő volt az, aki merte odatenni elénk ennek a pokoljárásnak az útját. Az összeegyeztethetetlenségek persze sérülékennyé tették a Naplót. Nem tanulság nélkülivé. Volt, aki (közös) káoszérzésről nyert belőle lényeges magatartásbeli és bölcseleti információkat. Volt, aki élvezkedett rajta, mint a Holmiban megjelent írásában az akkor pályakezdő Farkas Zsolt, és a megközelítéseit felhasználta arra, hogy Balassa tudós-irodalmi vitapartnerei számára gyűjtsön muníciót, akik kimondva-kimondatlanul éltek is ezzel a lehetőséggel. Erről írta Márton László, hogy akkoriban „alakulóban volt egy olyan vélemény, amely hajlamos volt Balassát nézeteivel együtt a nyolcvanas évekhez kötni és az évtizeddel együtt őt is letűntnek nyilvánítani". Persze, hogy ezt az életmű már akkor is (!), és a még Balassának megadatott nyolc-kilenc évben is megcáfolta. Akkoriban - most is! - az volt a véleményem, amikor Farkas Zsolt azt írta, hogy Balassa nagy válságban van - amivel szere- pét-helyét szándékozott megkérdőjelezni -, nos az volt a véleményem, hogy bárcsak az akkor pályája elején álló kritikus ismerne valami „hasonlót", merülne alá a maga éjszakájába (ha van neki), hogy érzékelje a civilizáció káoszának kultúrakorszakra, irodalomra kisugárzó hatását, egy ilyen alámerülés ugyanis továbbfejleszthetné már akkor is kétségtelen kvalitásait. Azt kérdezte, hogy milyen szerepet tölt be a Halálnapló a Balassa-életműben. Hát ilyent! Mészöllyel szólva az útonlét folyamatosságát. Alá kell szállnunk a sötétségbe, hogy megkeressük a magunk úti fényeit. Ne feledjük a Halálnapló gyönyörű zárlatát, a Jeruzsálem kapujában utolsó szavait: „...és tisztán megpillantom a várost. Igen, ez az: Jeruzsálem egyik zömök kapujában ülök, egy kövön, szabadban, a bejárat előtt, amit csak az én számomra jelöltek ki..."- Nagyon érdekes számomra, hogy Balassa, a posztmodern nagy teoretikusa, aki egyengette az utat a hetvenes-nyolcvanas évek prózafordulatának jeles alkotói előtt, pályája végén Móricz-monográfián dolgozik, vagyis egy olyan író életművét olvassa és értelmezi újra, aki alkatától látszólag teljesen idegen. Mivel magyarázhatjuk ezt?- Mindenekelőtt: felülvizsgálatra szorulnak azok a megközelítések, amelyek őt kizárólag a posztmodern nagy teoretikusaként tartják számon. Kétségtelen, hogy a poszt (mindenekelőtt a regény) nélküle nem az lett volna, ami lett. Beszéltünk arról, hogy a magyar posztmodem miféle kettős szorítás alatt született, milyen eldöntő szerepe volt annak a bölcseleti alapozásnak, amelyet mindenekelőtt ő képviselt. A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójától elkezdte a poszt túlhajtásainak (ön)felülvizsgálatát. Ebbe a sorozatba állítandó a Nádas-monográfia. (Nádas sohasem volt a poszthoz sorolható.) Az ő kedves szavával észjárásának ez az oda-vissza-oda ingázása irányította figyelmét a tizenkilencedik századra. Kosztolányival, Babitscsal, Krúdyval, Ottlikkal, Mészöllyel és az újholdasokkal már korábban is foglalkozott. Önformálásában, illetőleg a magyar irodalomról kialakított horizontjának szélesítésében szerintem sorsszerű volt, hogy 19
