Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 3. szám - A 75 ÉVES SÁNDOR IVÁN KÖSZÖNTÉSE - A napnyugta utáni fényben

eljutott Móriczig. Az, amit néhány telefonbeszélgetésünkben elmondott, megerősíti számomra ezt.

Torzót hagyott ránk e tekintetben. Hagyatékának szorgos gondozói közül volt hallgatója, Beke Judit mások közreműködésével rögzítette és szerényen kommentálta mindazt, ami Móriczról a hagyatékában maradt. És itt van a Törés- folyamatok című (Az Árvácska újraolvasásához alcímű) esszé is.

Föltalálható ebben az a két sarkpont, ami szerintem a kulcsa annak, hogy Mó- riczhoz fordult. Móricz újraértelmezésének esélyeit növeli, írta, hogy elbeszélő művészetének rétegei módosult értelmet kapnak, „amennyiben a szegénység, a kiszolgáltatottság, a kifosztottság dimenziói - a jelen szemléleti horizontja felől - az egzisztenciális meztelenség mint poétikai és nyelvprobléma mentén élednek újjá". Arra a konklúzióra jut az Árvácska újraolvasásakor, hogy a szöveg éles töréseiben, szakadásaiban mutatkozik meg, „mennyire felülmúlja a fikció valósága mint igazmondás a létrehozó ... antifikcionalista tudását".

Mások a Móricz-újraértelmezéseiben talán mást tartanak majd fontosnak. Számomra az éppen most munkában lévő regényem poétikai centrumát „támogatja meg" e két megjegyzése, mindenekelőtt az utóbbi, ami a mai diskurzusokban mint a dokumentum és fikció összecsúsztatásának kérdésköre van napirenden.

Móricz közelítésében - Beke Judit feljegyzéseire támaszkodom - mindezeken túl talán az a legizgalmasabb, amit az 1999. október 26. és a 2002. május 2. közötti időszak tizenkét kilencven perces Mőricz-Szemináriumán fejtett ki arról, hogy amiként a fikcionalitás mindinkább bevonul, azonképpen a művészet egyre erőteljesebben antifikcióként értelmezi magát, azaz a valóság menedékévé válik.

Felfogásomban ez megegyezik az ezredfordulós létezés-gondolkodás azon dilemmájával, amely szerint a valóság mint „szimulációs (digitalizált-média) valóság" került uralmi helyzetbe, és a regény (mint fikció) vallatófényei behatolnak a valóság ezen álarcai mögé. Péter a feljegyzések szerint a Móricz-szeminá- riumon azt fejtegette, hogy „a fikció, úgymint művészet, és az antifikció, úgymint valóság egyre intenzívebben egymásra és egymásba íródnak".

A huszonegyedik század legújabb magyar és nem magyar regényeinek poétikai centrumában áll a kérdés. Ez a modemitás utáni és a posztmodernitás utáni korszak - az utániságnak a beszélgetésünk elején tárgyalt kérdéskörébe vágó egyik - regényírói (nála bölcseleti-esztétikai) problémája.- Hogyan összegezhetjük Balassa Péter tragikusan megtört pályáját? Láthatók-e már tradícióvá válásának jelei? És mi az Ön summázható viszonya az életműhöz?- Nagy írók, esztéták kanonizálásának több buktatója lehet. Kettőt említek. Az egyik a feledés. Nagyon remélem, hogy erre nem kerül sor. Máris megtörténtek az első lépések, tanítványai gondozzák művét. A megjelent életműkötetek után várhatóan napvilágot látnak majd a továbbiak. 2005 tavaszától Balassa- szeminárium indul az ÉLTÉ Esztétikai Tanszékén. A Móricz-előadások archiválása, kiadási terve is napirenden van.

A másik buktató az, ha egy életművet vitathatatlansággal ruháznak fel. Ha szekta alakul körülötte. Megnehezítheti a befogadást, a méltó helyre kerülést, ha nem kereső-alászálló-meditatív voltában, nem folyamatos önfelülbírálati példá20