Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 3. szám - A 75 ÉVES SÁNDOR IVÁN KÖSZÖNTÉSE - A napnyugta utáni fényben

született Herbert-vers alkalmat ad a kultúrakorszak gyökeres változásain való töprengésre. Herbert versében fél évszázaddal ezelőtt Fortrinbras még érti Hamletet. A hatalmi embernek és a szellemi embernek még van közös nyelve. De: Fortrinbras okszerűnek látja Hamlet bukását. Letűnő „kristályfogalmaknak" nevezi a szellemi ember axiómáit, ám mégis van ismerete a nézőpontjairól. Látja azonban azt is, hogy „valami" lezárult. Arról, ami utána jön, ezt mondja: „Ám a többi nem néma csönd, a többi / rám tartozik..." Hozzáteszi: „Többé már nem találkozunk..."

Balassa látásmódjában - ő Herberthez is, hozzám képest is egy soron következő nemzedék tagja volt - nem ötvenhat, hanem hatvannyolc volt az utolsó pillanat a szellemi nézőpontok érvényesíthetőségére. Mélyen, tragikusan vallott erről az említett Beckett-búcsújában 1989-ben: „...mintha egy bohóc állna Hamlet helyén az I. felvonás végén, s ahelyett, hogy azt mondaná: »Nyugodj, fel- háborult szellem, nyugodj«, fintorogva visszadumálna a teljes európai tradíciónak: »Hagyj békén, öreg«."- Összekapcsolható mindez azzal, hogy Balassa így fogalmaz a már idézett Vég semmiség-kritikában: „Hamlet utolsó szavai Bánkra is illenek: itt egy, a problémához méltó módon formátumos nagy ember bukott meg a körülmények méltatlansága közepette."- Még egyszer: az 1993-as esztendő váltópont a politikában, a gondolkodás- történetben, Balassa pályáján is. Ekkor már nyilvánvaló, hogy a rendszerváltás utáni első demokratikusan választott kormány megbukik; az is, hogy a rendszerváltás korántsem tudta semmissé tenni azokat a mélyben játszódó folyamatokat, zsákutcákat, kelepcéket, amelyeket mindmáig érvényesen Bibó elemzett. Élesedik a vita az irodalmi teória irányzatai között.

Ebben az évben jelenik meg (még a Hamlet, az idegen előtt) a Vég semmiség. Kritikájának a Közös éjszaka magyar és magyar között címet adja. Megjelenni látta a könyvben a megosztottságon belüli kommunikáció esélyének parancsát, azt, hogy - amiként írta - „miért nem megy nekünk a minimális nemzeti önismeret és országépítés"; továbbá megjelenni látta a Bánk bánban visszatérő konfliktusaink gyökérzetének irodalmi alapmetaforáját. Arról töprengett, hogy lám, körül- járódik „egy kétszáz éves csapda, melynek szűkössége és mélysége utóbbi éveinkben csak fokozódott." Nyomatékosan egyetértett azzal, hogy Katona drámája nemcsak nemzeti tragédiaként, hanem létezésdrámaként is értelmezendő. Arról írt továbbá, hogy Katona eljutott a nemzeti sors és az egyetemes szétesés, sötétség, semmibe hullás egzisztenciális élményéig, a dráma egyik központi kérdése az integer személyiség romlása, nem a pusztulás, nem a túlélés, hanem a „kivérzés" - ama vég semmiség.

Idézem a kritika két befejező mondatát: „...a történet ma ismét ijesztően rólunk szól, a maga archaikus, meghökkentő modernségében: éjszakánk éppen azért közös, mert közöttünk, magyar és magyar között, nem pedig idegen és magyar között húzódik láthatatlan, megfoghatatlan sötét folyamként. József Attilát parafrazeálva: »hamis tanúvá lettünk saját igaz pörünknél«."

A másik mondata átvezet ahhoz, hogy Katona után miért fordult Vörösmar- tyhoz, akiben azt fedezte fel, hogy „...mennyire minden készen áll ahhoz a tragé13