Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 3. szám - A 75 ÉVES SÁNDOR IVÁN KÖSZÖNTÉSE - A napnyugta utáni fényben

dia- és tragédia-komédia sorozathoz, ami Katona korszaka után csak halmozódott, sűrűbb és komplikáltabb lett". Azt, hogy mindez a rendszerváltás utáni időkre is érvényes, az (ugyancsak 1993-ban írt) Mi a magyar, ha nem kérdezi foly- ton-folyvást című esszéjében foglalta össze.

Abból indult ki, hogy a „ki-mi a magyar?" miért egyike a hibásan feltett kérdéseknek. Már maga a kérdés is arra utal, írta, hogy mögötte az állandó bizonytalanságérzet mentalitása húzódik; a kérdésfeltevés örökös szorgalmazása „egy gyenge magyar-EGO önvédelme a szabadság: az univerzális személyiség erős vonzásával szemben".

Most, miközben beszélünk, élesen utalnak az 1993-ban leírt gondolatai 2004. december 5-ére: „Soha izgatottabban nem kérdeztük, mint ma. De ha egy kicsit sarokba szorítanak, voltaképp magunk se nagyon tudjuk, mit kérdeztünk."

A történelmi folyamatosság mélyén lappangó strukturális zavarról van szó. Erre mutat rá az, hogy Balassa a fenti mondatokat idézi Babits 1939-es nagy tanulmányából. Az ő nyomvonalán haladva mondja: „A magyar nem fogalom és lényeg, hanem történelmi folyamat, tapasztalati-önismereti processzus, beleértve a félreértéseket, a zsákutcákat." Mint minden más nép életében, teszi hozzá. A konklúzió: „A Mi a magyar? - ez a kérdés fogalmilag nem válaszolható meg, nincs metafizikai esszenciája, hanem története van..." Péter ezzel a történettel nézett szembe Katonától, Vörösmartytól az ezredfordulóig, és ehhez Aranyt, Bartókot, Babitsot, József Attilát, Széchenyit, Jászit, Bibót, Szűts Jenőt hívta segítségül. Gondolataikon tépelődve látta a „folyamatokat" heterogén narratívának. Végső soron - a nagy tanulmány utolsó mondataiban - a hiteles kérdésfeltevésre ezt az ajánlatot tette: mi-, és „mi volt az ember itt és most, Magyarországon is? Ennél archaikusabb és Bartók által újra radikálisan megújított mai »magya- rabb« kérdést és követelést - önmagunkkal szemben - nem ismerek".- Valóban, Balassa Péter irodalomtörténeti vizsgálódásai egészen a tizenkilencedik századig nyúlnak vissza. Vörösmartyban azt a törést fedezte fel, amit a szakadékra való rádöbbenés, az emberi önfelszámolódással, a nemzethalál víziójával történő szembenézés válthatott ki, mivel a költő úgy gondolta, ezekkel a tragikus felismerésekkel nem szembesítheti népét.- Két esszében foglalkozott Vörösmartyval. Fontos a módszere: a szövegek alapján való újraértelmezése annak, ami „gondolkodnivalót ad ma nekünk". Megint felvillantanám ezzel kapcsolatban a Füst Milán-verssort, a húsz év előtti első róla szóló írásom mottóját: „S minden tudásban kerestem egyre új tudást", mint a rá jellemző magatartást. Más újraértelmezéseiben is mindig benne volt a kíváncsiság, hogy mit nyerhetünk egy-egy alkotót-művet elemezve (emberi-nemzeti-esztétikai) önismeretünk számára.

Gondolkodásmódjára, csak ritkán fellazuló koncentrációjára jellemző, hogy a tizenkilencedik századi klasszikusokban is az utolsóiság mozzanatait kereste. „... - valódi belülről átélt menekülés (a Vörösmartyé) valami már eleve felismerttől, hiteles »még egyszer utoljára próbáljuk meg« típusú önáltatás, mintegy végső erőfeszítés és felhívás a közös nemzeti szublimációs tettre: a felemelkedésre, a szabadságok kivívására, az érdekegyesítésre, a közmegértésre, vagyis a modernizációra..."

14