Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 3. szám - A 75 ÉVES SÁNDOR IVÁN KÖSZÖNTÉSE - A napnyugta utáni fényben

nése mentén értelmezik a darabot. Hivatkozik - többek között - Nádas Péter, Hévízi Ottó és Fodor Géza újabb megközelítéseire. Miért éppen évtizedeinkben mozdul el a Hamlet „kupolája"? Összekapcsolható-e Hamlet alakja mint a szellemi ember metaforája a Balassa-jelenséggel ?

— Az 1993-as évet jelentősnek tekintem a pályáján. Nagyjából ez szakaszolja egyrészt a hetvenes évektől a történeti-politikai-kulturális-irodalmi kontextusba helyezhető hosszabb, és a rendszerváltás óta tartó rövidebb ívet. Az Eszéktó'l északra című esszéje sűríti az idevonatkozó reflexiókat. Kiemelkedő a korszakfolyamatokból a formátumosság univerzális letűnése, az autonómia megingása- önvédelme és ezzel kapcsolatban a szellemi ember kiszorítottsága.

Ezek a kérdéskörök erősen foglalkoztattak, amikor 1993-ban a neki ajánlott Hamlet, az idegen című esszét írtam. A dráma végjátékából indultam ki. Egy korszak, tágabban a világcivilizáció egy korszakának végjátékában való jelenlétünk tapasztalatait is figyelembe véve, tekintettel arra, hogy „valami" mozdul abban az értelemben is, hogy miközben sok minden megszakad, a történeti lineamen- tumok mentén a mélyben minden folytatódik. Mindenekelőtt a szellemi embernek a huszadik század elejétől induló sorsában. Ennek tulajdonítottam, hogy akkoriban nálunk is többeket foglalkoztatott a Hamlet végjátéka.

Arról írtam, hogy a „kupola elmozdítása" az egészre (műre, problematikára) konzekvenciákkal jár. Ennek a törésvonalában próbáltam nézni a szellemi ember irreverzibilis idegenségformációit. A látó ember magányát. A szellemi ember idegennek tekintettségének, idegenség-önértelmezésének utolsó, de most már ezen utolsónak is, mint az utániság világpillanatairól volna szó. Beérik a szellem nyelvének minden irányban való tárgyalásképtelensége, az olyan történeti fogalmak válsága-szimuláltsága, mint a szabadság, a demokrácia, a nacionalizmus-patriotizmus .

Az esszé Hamletben a saját korában (egyben univerzálisan) helyet kereső, korszellemnyitó alakot látja: a wittenbergi (egyetemi) embert. Bukásának oka az, hogy elhagyva a szellemi szférát, átlép a hatalmi harc világába, és olyan törvények szerint próbál „mozogni", amelyek a számára idegenek, őt idegenként kezelik, amelyekhez az eszközei, a nyelve hiányzik; ez vezet a bukásához.

Közismert, hogy Hamlet végső üzeneteként szinte semmi fontosat nem képes összefoglalni Horatio számára. Az élmény-tapasztalat kiüresedett nyelvi toposzokban jelenik meg, teljes a kommunikációs vákuum. A végjáték másik mozzanata az, hogy - szemben az évszázados Hamlet-recepcióval - Fortrinbrasszal a világrend nem helyreáll, hanem ozsszűrendeződik.

Péter életműve-sorsa szerintem sok ponton érintkezett szellemi embervoltunk eme utolsó pillanatainak hosszan kitartott utániságával. Volt benne valami az egyetemi (wittenbergi) ember karakterének azon színeiből is, amelyek a „katedra-személyiséget" kapcsolatba hozták a „szószék-személyiséggel", a formátum nagysága tekintetében is volt benne valami hamleti. De: habár az életvívásban ő is holtan maradt a „színen", ám nem legyőzötten.

Még életben volt, amikor a másik Hamlet-esszémen dolgoztam, Herbert For- trinbras búcsúztatója című verse alapján. Csak néhány mondatot váltottunk róla, de úgy éreztem, egyetértőén fogadja azt a benyomásomat, hogy az 1957-ben

12