Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 2. szám - MAI MAGYAROK – MAI MAGYAROKRÓL - Bakonyi István: Keserűség és fájdalom

letisztulás, a tömörítés igénye is sok emlékezetes verset eredményez, sokszor dalformában. Többször elemzi a pillanat és az örökkévaló viszonyát (Ne szíts viszályt; Vándor égen; Apa, fiú; Lomb zúg; Rozmaring stb.). Jó érzékkel ötvözi több évtizedes élményeit az új, rendszerező szándékkal, s itt a szőkébb, családi vonatkozások éppúgy szerepet játszanak, mint a társadalmi hazugságok, a hamis szerepjátszások. Erős a társadalombíráló él, különös keménységgel és szabadszájúan leplezi le a világot. S azért közben ilyen lírai telitalálatokat találunk: „Nincs ott már semmi, barátom. / De tudom: fönn, az áfonyától ittas Hargitán, / lábadhoz hullajtja / az Énekes madár Isten könnycseppjét, / a harmadik diószemet." (Kölcsey népe előtt)

A dalok és a szabad formájú versek váltogatják egymást végig, sajátos ritmust adva a kötetnek. Természetesen kiemelt hely illeti meg a kötet címét adó művet is. A keserűség, az otthontalanság érzése, a kétkedő kérdések játszanak fő szerepet itt, s mögöttük a magánemberi és a közösségi válságok, mélységek. „Ki üldöz el, küldhet innen? / Szoríts magadhoz, Úristen." S ezúttal kell érintenünk az Isten-élmény sajátos megnyilvánulását. Vágyik utána, de létét tagadja. Küzd vele, s azt mondja: nincs. Ismerős küzdelem ez, a hitetlenség és a hívés, Ady óta különösen drámai harca. Az árván maradt ember lelki válsága. Persze nem mindig a tagadás a meghatározó, van, hol a távollétét hangsúlyozza. Ebben a bonyolult viszonyban rokona a már említett Utassy-féle felfogásnak, hiszen idősebb pályatársa is drámai küzdelmet folytat a Teremtővel. Az sem csoda, hogy az istentagadás néhol az „embertagadással" is érintkezik (Lásd: a Sejtről sejtre befejezése: „De nincs. S te sem. Nem bánom. / Más is van a világon."). Gyakran háborog hát a lélek, alig van esély a megnyugvásra.

Szólnunk kell még ugyanakkor a hagyományos értelemben véve is szép szerelmes versekről, az újból megtalált boldogság és harmónia lírai dokumentumairól, persze e művek is fűszerezve vannak a jellegzetes Szikra János-i hanggal.

Sok húron játszik a költő. A hangulatok is változóak, a versforma és a stílus sem egysíkú. A negyedik verseskötet „hajlíthatatlanul" viszi tovább a hajdani „fekete doboz" hangvételét, a „kőleves" súlyait. Folytonosan megújuló költészet ez, napjaink jeles teljesítménye.

(Százhatom Kiadó, 2002)

104