Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 2. szám - MAI MAGYAROK – MAI MAGYAROKRÓL - Bakonyi István: Keserűség és fájdalom
Bakonyi István Keserűség és fájdalom Szikra János: Ablakomban kutya ugat Évekkel ezelőtt, Az élet ma másmilyen című prózakötete idején azt írtam Szikra Jánosról, hogy ő természetesen továbbra is elsősorban költő a számomra. S most visszakanyarodott első három könyve műfajához és világához. (Persze tovább bonyolítja a helyzetet, hogy új folyóirata, az Árgus, ahol főszerkesztő-helyettes 2003 óta, folytatásokban közli új nagyprózáját.) Mindegy: az Ablakomban kutya ugat verseskötet a javából! S itt még megállhatunk egy kicsit, és szólhatunk a kiadói tettről. A százhalombattai Százhalom Kiadó ugyanis nem tartozik a legnagyobb hagyományokkal rendelkezők közé, és íme, most mégiscsak arról tett tanúságot, hogy akárhol, akármikor megjelenhet ma Magyarországon fontos kötet. Mint ahogy ennek az ellenkezője is igaz mostanság... A keserűség, a fájdalom ezúttal sem hiányzik Szikra János versvilágából, bár a fülszövegből megtudjuk, hogy a boldogság is társául szegődött az ezredforduló éveiben. Egy biztos: akár keserűségből, akár boldogságból sarjadtak az új versek, mindenképpen a tudatos életműépítés részei. Az inkább népinek nevezhető irány újabb lírai dokumentumai ezek, követvén persze az életrajz belső folyamatait. Az is költőnk sajátossága, hogy nem kívánja magát túlzottan elkötelezni semmiféle irányba, alkotói személyisége rendkívül nyitott, úgy persze, hogy azért az olvasó sejtse hovatartozását. Ez a hovatartozás azonban elsősorban esztétikai jellegű, és mentes minden egyéb sallangtól, netán politikától. ízlését olyan költők alakították, mint Nagy László, Csoóri Sándor, Takács Imre vagy Utassy József, Közismert például, hogy Takácshoz kölcsönös bizalom és rokonszenv fűzte, s most is versekben emlékezik a hajdani fehérvári poétára. Imre az első című versében jellegzetes életpillanatokból, mozaikokból áll össze a kép. Kemény és könyörtelen hangon idézi meg a költő életterének legfontosabb városát, ahol akkoriban még az országosnál is hidegebb szellemi szelek fújtak. S a vers hőse részben „önkéntes száműzetésben" rágcsálta a „fehérvári szeretetotthonban az adófizetők kenyerét." Olyan itt Szikra hangja, mint aki „a tudásért tesz panaszt". Kérdés persze, hogy rátekint-e a század, és szántván a paraszt... Pedig valóban jó lenne, ha az ilyesfajta költői hang terjedne, hiszen híján vagyunk neki. Korszerűnek lenni úgy, hogy közben nem a nyelvi kísérletezés az elsődleges, s a nyelvben is minőségit alkotni - nos, ez az összetettség Szikra János lírájának lényegéhez tartozik. Hagyomány és modernség van így együtt, s ezt akkor is célszerű hangoztatnunk, ha tudjuk: közhelyízűek az ilyen megjegyzések. Határozott világkép, ugyanakkor a keresés igénye munkál a háttérben. S persze legújabb világunk még újabb rettenetéi, amelyek persze nem mérhetők a természeti katasztrófák és a pusztító háborúk borzalmaival, ám mégiscsak mérgezik létezésünket. A költőnek pedig számolnia kell a körülményekkel. És mivel számol, le is vonja a maga következtetéseit. Már-már cinikusan látja a világot, de ez a cinizmus egyenes ágú leszármazottja annak, amit bírál. Ő, aki a hajdani helyi kis „aczélgyör- gyök" világáról állít ki bizonyítványt, nem fukarkodik most sem az ítélkezéssel. Persze kérdés, hogy kell-e ítélkeznie a költőnek. Ám tudjuk: a „közügyekben érdekelt" poéta mindig hajlik erre. Most például arra, hogy kimondja: „Meghalni bűn, lenni szégyen." (Föld, magyar föld). Ő is a „káromkodásokból katedrálist" építem akaró költők egyike. Nagy László-i indulatok, átkozódások és vágyak mozgatják tollát. Zavaroktól sem mentes, alakuló, „fortyogó" a világképe, folyamatos útkereséssel. A mindenfajta bizonyosság hiánya is jellemzi. S a hiányok: távlathiány, Isten-hiány, jövőbe vetett hithiány. S éppen azáltal lesz jelentős, hogy ezt a korjellemző lélekállapotot tükrözi pontosan és hitelesen. S a végső 103
