Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 2. szám - MAI MAGYAROK – MAI MAGYAROKRÓL - Baráthi Ottó: A szegénység
Az előbbiekből is következően, nem véletlen tehát, hogy a szegénység mint napjaink egyik legnagyobb társadalmi problémája az életmódkutatók, szociológusok, társadalom- tudósok központi témáinak egyik legfontosabbika. Magyarországon a szegénységkutatások az 1980-as évek elején kaptak lábra és új erőre. Ez időtől kezdve elkezdődtek a létminimum-számítások is. A mai magyar - leginkább elfogadott - szegénységfelfogás abból a koncepcióból indul ki, hogy a szegénység többdimenziós fogalom, az alacsony jövedelem mellett más tényezők is, mint a rossz lakáshelyzet, az elmaradott lakókörnyezet (pl. apró falvak), az alacsony iskolázottsági szint (szakképzetlenség), a betegség, társadalmi beilleszkedési zavarok (alkoholizmus, kábítószer-élvezet) stb. is okozhatnak szegénységet. A legkorszerűbb felfogások szerint tehát a szegénység nem azonosítható a túléléshez szükséges javak hiányával. Szegénység az is, ha emberek - embercsoportok - nem érik el a társadalomban elfogadottnak ítélt életszínvonalat, életminőséget. A szegénység nem csupán jövedelemhiány. Jogfosztottság, hatalomnélküliség, kitaszítottság, az emberi méltóság elvesztése is. Objektív adatok, szubjektív benyomások A szegénység fogalmát tehát - említett többdimenziós voltából következően - sokan és sokféleképpen definiálják. A meghatározások mögött, kimondva-kimondat- lanul - de mindenképpen elkerülhetetlenül - meghúzódik egy meghatározott világnézet, politikai állásfoglalás, elkötelezettség. A szegénység fogalmát befolyásolja az adott kor, a társadalmi-gazdasági helyzet is. Nincs örök érvényű definíció sem. Nos, válasszunk ki egyet azért közülük, legyen az - ha már annyira igyekeztünk az Európai Unióba - az Európai Tanácsé, melynek értelmében „szegénynek kell tekinteni egy személyt, egy családot, illetve egy embercsoportot abban az esetben, ha a rendelkezésükre álló erőforrások (anyagi, kulturális, társadalmi) oly mértékben korlátozottak, hogy kizárják őket a minimálisan megkövetelhető életmódformából abban az országban, amelyikben élnek". Ebben a definícióban több fontos gondolat is található. Az egyik, hogy nem csak egyéni, illetve családi alapon lehet valaki szegény, hanem csoport-hovatartozás alapján is. Ily módon lehet valaki szegény egy adott életciklusból fakadóan (pl. nyugdíjasok), de úgy is, mint aki a társadalom egy kirekesztett csoportjának a tagja (pl. munkanélküli). Következik még a definícióból - amire már eddig is utaltam -, hogy a szegénység nem egyszerűen és szükségszerűen anyagi természetű, továbbá, hogy nagyon is relatív fogalom („minimálisan megkövetelhető életmód"). Aki az egyik országban szegény, az a másikban akár gazdag is lehetne. Ezek után talán még érthetőbb, hogy a szegénység-fogalom mennyire összetett, mégiscsak mérni kell valahogy, amihez megint csak különböző mutatók közül választhatunk. Fogadjuk el most a Központi Statisztikai Hivatal „technikáját", illetve ebből is szegénységi „küszöbnek" a létminimumot. A létminimum az abszolút szegénységi küszöb hazai megfelelője: olyan forintösszeg, amely biztosítja a folyamatos életvitelhez szükséges igen szerény - konvencionálisán alapvetőnek minősülő - szükségletek kielégítését. A kutatók becslései szerint az 1980-as években kb. egymillióra, vagyis 10%-ra volt tehető a létminimumnál kisebb jövedelemből élők száma és aránya. 1992-ben 22, 1993-ban 24, 1994-ben 32, 1995-ben már 30-35% volt az arány. A vélemények persze megoszlanak a KSH létminimumáról, abban azonban a kutatók egyetértenek, hogy a szegénység 1980 és 1995 között legalább háromszorosára nőtt. És 1995-től? Ki tudja, talán még tovább. 85
