Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 2. szám - MAI MAGYAROK – MAI MAGYAROKRÓL - Baráthi Ottó: A szegénység

sen lehangoló: álmos, fáradt, meggyötört emberek, nemre és korra való tekintet nélkül álldogálnak, üldögélnek körös-körül.

Még szét sem nézek amúgy alaposabban, hová is helyezkedjek, már előttem terem egy jó ötvenes, meglehetősen bizarr külsejű férfi, fölöttébb ápolatlan, borostás arccal, kisebb- nagyobb hegekkel homlokán, orrán. Fején kopott, romjaiban talán kozák kucsmára emlékeztető fekete fejfedő, egykor talán jobb napokat is látott, barna bekecse alól térdén lyukas lenge magyar lóg, amely két nagy, széttaposott gumikalocsniban végződik. Mélyen ülő, apró, kialvatlan szemeivel valahová a hátam mögé néz, köszönés nélkül - viszont jó emberismeretről tanúskodva - azt mondja nekem, látja rajtam, úriember vagyok, ő hajléktalanoknak gyűjt egy kis megélhetésre valót, ugyan már, támogassam őket!

Jómagam időnként rezsim rendezésével, számláim kiegyenlítésével is bajban vagyok, ám most mégis valahogy Lukács evangéliuma jut eszembe: „Adjatok és adnak majd nektek is!" Egy kerek ötvenest nyomok a markába, meg sem nézi, de látom rajta, többre számított egy nyakkendős embertől, de azért köszöni szépen, én meg sietek a buszomhoz. Nem először fordul elő velem ilyen jelenet - az utóbbi időkben már gyerekek asszisztá- lásával is -, ám mindig felkavar, no de legalább van min gondolkodnom Pestig. Jó két óra múlva már le is kászálódhatok autóbuszomról, és a Népstadion buszmegállótól a metróig vezető alig százméteres gyalogutamon - azt hiszem vízióim vannak - három vagy talán négy koldus állít meg valami két órával korábban megtapasztalt szöveggel. A szituáció megismétlődik a metró Batthyány téri megállójában - ahol kiszállok -, de most már feledni igyekszem Lukács tanítását, gyorsan továbbállok.

Sajnos, tehát nem látomásaim voltak, napjaink Magyarországának egy rémisztőén reális szelete bontakozott ki előttem. A leírt eset óta többször is megjártam ugyanezen útvonalat, s koldusokkal, kéregető emberekkel minden alkalommal találkoztam. Számuk - legalábbis az utcákon és tereken - talán még növekszik is, hiszen a jó idő azokat is kicsalogatja a szabad közterületekre, akik télen az aluljárókban, várótermekben, lépcsőházakban húzódtak meg. Persze azt is tudni érdemes és kell is, hogy nem mindenki koldus(szegény), aki kéregét, ám a szegénység már tagadhatatlan tény, mert a dolog fordítva is igaz: nem mindenki kéregét, aki (koldus)szegény is akár. Elég csak a kisnyugdíjasok és a munkanélküliek - ez utóbbiak egynegyede részesül már csak a munkanélküli ellátás valamilyen formájában - közel hárommillióra becsült táborára gondolni.

Egy közvélemény-kutatás adatai szerint ma már a megkérdezettek zöme az államot teszi felelőssé, nem az egyént tekinti „főbűnösnek" e létező szegénység miatt. A 80-as évek elején, közepén is még egészen más volt a megítélés, például a közveszélyes munkakerülők esetében, hiszen még jó esély volt a munkájukat valamilyen okból elvesztők újbóli elhelyezkedésére. De hasonlóképpen, még a 90-es évtized elején, a munkanélküli segély (újbóli) bevezetésének időszakában, amikor a segélyezés kondíciói és a megélhetési viszonyok is kedvezőbbek voltak. Ekkor a megkérdezettek egy része - aki „maga" még el nem tudta képzelni, hogy a munkáját „0" is elveszítheti - még úgy vélekedett, hogy a munkanélküliek többsége azért nem dolgozik, mert viszonylag jól megél a segélyből is, amit viszont a dolgozók zsebéből vesz ki az állam. Ma az interjúalanyok nagyobb hányada úgy gondolja, hogy a szegénység létező valóság, s annak európai módon való kezelése a mindenkori kormány kötelessége.

Kíméletlen, kísérteties közöny

Amíg el nem szabadult a pokol a gazdaságban - amíg reménye volt az álláskeresőnek arra, hogy előbb-utóbb újra végezhet valami „épkézláb" kereső tevékenységet, hogy talál magának legális munkát -, amíg a munkanélküliség nem eszkalálódott, talán még el82