Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 2. szám - MAI MAGYAROK – MAI MAGYAROKRÓL - Baráthi Ottó: A szegénység
fogadhatók is voltak az esetenként elmarasztaló vélemények a munkanélküliek egyes csoportjaival kapcsolatban, ha másért nem, már csak azért is, mert a társadalom elszokott- évtizedeken keresztül - a tömeges munkanélküliségtől és a látható szegénységtől is. A piacgazdaságra való áttérés első éveiben, a privatizáció és más szükséges - vagy éppen elhibázott - intézkedések következtében gyors ütemben nőtt a munkanélküliek - és ennek nyomán a fokozatosan elszegényedő családok - száma, és az 1993-as év közepére tetőzött. A kormány vagy átérezte, vagy nem a helyzet súlyosságát, tény, hogy az átalakulás következményei fokozódtak, a lakosság terhei nőttek, életkörülményei társadalmi méretekben rosszabbodtak, a korábban beígért és várt kompenzációt jelentő szociálpolitikai intézkedések pedig elmaradtak. A rendszerváltás utáni második szabadon választott kormány aztán az elhíresült Bokros-csomaggal rátett még egy lapáttal a lakosság terheire. Érthetetlen és elfogadhatatlan volt az a kíméletlen és szinte kísérteties közöny, amely ezen említett időkben körülvette a lakosság egyre nagyobb - mind rosszabb körülmények közé kerülő - tömegét, kiváltképp a munkanélkülieket, a kisnyugdíjasokat, a nagycsaládosokat és más társadalmi csoportokat. A Victor Hugónak tulajdonított mondás szerint „A nyomor bizonyos fokán kísérteties közöny szállja meg az embereket." Itt tartanánk? Hát, figyelve az aluljárókban kéregető, nyomorúságos göncükbe bugyo- lált, kezüket könyörögve alamizsnáért nyújtó koldusokat, hajléktalanokat és más szám- kivetetteket, bizony szinte kitapintható a közöny, a rémisztő részvétlenség: száz mellettük elhaladó ember közül jó, ha néhány lehajol hozzájuk és pár forintot dug az előttük lévő, vagy kezükben tartott dobozokba, „perselyekbe". Jó, persze tudjuk - de legalábbis halljuk -, hogy többek között az ún. koldusmaffiáknak is szerepük van - lehet - ebben a részvétlenségben. Igen, a koldusmaffiáknak, akik kihasználják kiszolgáltatott embertársaikat, koldulásra késztetik, kényszerítik őket, majd „lenyúlják" a bevételt. A koldusmaffia állítólag már nemcsak a fővárosban, de egyre több nagyvárosban is működik, Salgótarjánban és Nógrád városaiban talán még csak elszegényedett szülők „képében": a távolsági buszmegálló, a vasúti pályaudvar és az aluljáró környékén időnként találkozni a szülők által kéregetésre kényszerített gyerekekkel. Ez látható. Az már nem, hogy mi történik a kolduspénzzel. Élelmiszerre, ruhára kellett-e, vagy más „létszükségleti cikkre"? Valószínűsíthető, hogy a közönynek ez is egyik összetevője, tehát az, hogy az emberek arra gondolnak, a koldusok, a kéregetők egy része nem sokáig „birtokolja" azt az alamizsnát, amit ő ad neki, netán arra is apellálhatnak, hogy nem hasznosul igazán adományuk, lehet, hogy éppen a kocsmában köt ki. A kíméletlen közöny magyarázataként az is helytálló lehet, az a fajta közgondolkozás is „ülhet", hogy mivel a még munkával rendelkező, mindennap güriző, adóját becsületesen fizető állampolgár azt látja, hogy a kéregetők száma szaporodik, a szegénység növekszik, az állami, kormányzati, gazdasági, szociálpolitikai stb. intézkedések nem elég hatékonyak, vagy meg sem születnek, azt mondja - legalább magában -, miért adakozzak én, amikor a kormány tehetetlen, ráadásul az én családom megélhetési gondjai is fokozódnak, de legalábbis nem javulnak, magam is nehéz körülmények között élek, netán holnap én is az utcára kerülhetek - nem adok én egy fillért sem senkinek. Tabu-témától a létminimumig Amint láttuk és látjuk, a szegénység - mint egy mérhetetlenül nagy létszámú „csapat"- újra itt van. „Aki szegény, az a legszegényebb" - írta egykor József Attila, s talán nem is gondolta - vagy éppen zsenialitásánál fogva nagyon is ráérzett -, hogy tömör, nem is 83
