Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 2. szám - MAI MAGYAROK – MAI MAGYAROKRÓL - Bende József: „Valami idegen”
önfordítás vagy újraírás sokszor éppen az ellenőrzés, az önkontroll szerepét tölti be. A két különböző nyelven, magyarul és franciául megfogalmazott gondolatok kölcsönösen megvilágítják egymást, másrészt a két nyelv eltérő jellege, a bennük rejlő kifejezési lehetőségek összjátéka szintén segíti az írást. „A második nyelv perspektívájában - olvassuk Dormándi Lászlónál - a szöveg mondanivalója más megvilágításba kerül, s az átírás során olyan gyenge pontokat fedeztek fel, amelyek az első változatban elkerülték a figyelmemet. Lapos és fellengzős részek jönnek elő, mintha új szemszögből vetne rájuk fényt egy reflektor."12 írás, önfordítás és újraírás határai a legtöbb esetben elmosódnak. Az önfordítás, illetve újraírás során született, gyakran az „eredetitől" jelentősen eltérő változatokat nem tekinthetjük a szerző elsőként megírt szövege másodlagos variánsaként. A magyar és francia nyelvű verziók ugyanazon szöveg két egyenrangú változatai. Tulajdonképpen egy szerző két különböző írásával állunk szemben, amelyek részletes összehasonlítása az adott művek értelmezésében, de magának az alkotói folyamatnak a megközelítésében is különösen eredményes lehet. A magyar-francia írói kétnyelvűség néhány esetben mintegy évekig tartó átmeneti szakaszt jelent a nyelvváltás felé. Viszont, ha bekövetkezik is a radikális nyelvváltás, kétnyelvűség és nyelvváltás sokszor nem választható el egymástól egyértelműen. Néhány radikális, végleges nyelvváltóként ismert író esetében valószínűleg joggal merülhet fel a kérdés: valójában milyen szerepet játszik a magyar anyanyelv a csak francia nyelven történő alkotás folyamatában? Például Dormándi László vagy Bátori Miklós legutolsó regényei és elbeszélései közül melyek születtek ténylegesen francia nyelven, s melyek a szerzők fordításai (önfordításai), vagyis milyen alkotói fázisokon át nyerték el végleges formájukat? Létezik-e olyan nyelwáltó, aki valójában kétnyelvű önfordító, csak éppen nem írásban, hanem „fejben fordít"? A kétnyelvűség és a nyelvváltás szoros összefonódására említsünk egy szemléletes példát: Ágota Kristóf a hatvanas években a párizsi Irodalmi Újságban publikálta magyar nyelvű verseit. Ezek közül néhányat beépített (bizonyára saját „fordításában") legutóbbi, Hier című franciául írott regényébe is. (A közelmúltban éppen a regény egyik ilyen részletének „magyar fordítását" olvashattuk a Magyar Lettre Internationale-ban, vagyis megszületett a vonatkozó rész második magyar nyelvű „változata" is.13) Ismerve a regény néhány részletének eredetileg magyarul született változatát is, a magyar olvasó számára a mű új megvilágításba kerül: további problémákat vet fel, s további értelmezési lehetőségeket nyújt. Hasonló önfordításokkal, nyelveken átnyúló önidézetekkel más nyelvváltó írók munkáiban is gyakran találkozhatunk. A radikális nyelvváltásnak, az anyanyelvvel történő végleges szakításnak néhány író esetében éppen a két nyelv közötti, sokszor bizonytalanságként megélt állapot volt a kiindulópontja, számukra éppen az írói kétnyelvűség bizonyult lehetetlennek. „Észrevettem - mondja egy interjúban Lorand Gáspár -, hogy magyarul írva nem tudom magamat franciául rendesen kifejezni, amit franciául írtam, sohasem felelt meg annak, amit akartam. Éreztem, hogy számomra lehetetlen két nyelven írni, s mivel anyanyelvemmel nagyon erős a kötődésem, abból csak úgy tudok kilépni, ha valóban szakítok vele."14 * A modern irodalomban az írói nyelvváltásnak többféle oka lehet: általában esztétikai megfontolásokból ered, de lehet örökségként kapott nyelvi elzártságból, írói elszigeteltségként megélt helyzetből való kilépésre tett kísérlet is. A legtöbb esetben azonban száműzetéshez kötődik. A száműzetés jelenthet önkéntes emigrációt, de lehet a történelmi körülmények kényszere is. Beckett és Cioran önkéntes emigrációban élt Párizsban, 69
