Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 2. szám - MAI MAGYAROK – MAI MAGYAROKRÓL - Lackfi János: Helyben utazva, sokszorozódva

Az ágy a társtalanság gondolatát is asszociálja, valahogy úgy, ahogy az ismert népdalban megfogalmazódik: „Lám, én szegény szolgalegény / Csak egyedül hálok, / Akármerre tapogatok, / Csak falat találok". Komolyabbra fordítva a szót: a pártalanság nemcsak szerelemhiányt jelent, de egzisztenciális elhagyatottságot is. Éjszaka, az ágy és az álom fogságában ki-ki csak magára számíthat, és passzív elszenvedője a hunyt szemű utazásnak. Azt sem tudhatja bizonyossággal, hol jár, azt sem, partot ér-e holnap. A „huzavona" álom úgy pörgeti, hentergeti a testet, mint egy folyó sodrása, a „tátongó" mélység pedig a vízfenéken leskelődő bizonytalanságot, a rendezett napjaink mögött megbúvó irracionalitást, illetve az öntudatos cselekvéseinket elnyeléssel fenyegető halált is sejtetheti.

„Rossz szalmaágyon fekszem, / falak csatasorában, sötéten, valahol. / Valami: csendnél mélyebb, szívemre ömlő mély csend / a padlóból s magamból a fülembe dalol... / Ez átkozott, ez ólmos, e sötét, bús helyen: / / hol temetkezve foszló, kopott ágyiruhákba, / testem elúszik halkan szegény vizek felett"4. Az elevenen eltemetettség érzete tölti be a fenti pár sort. „Ólmos, sötét, bús" színérzet ez, szinte már teátrálisan „foszló, kopott" az ágynemű, „szegény" még a ringató, képzelt vízfelszín is. Mitológiai, teremtés közeli vizek ezek, talán még a magzatvízzel is van némi rokonságuk, jóllehet az elúszó, elenyésző tetem képe sok jót nem sejtet. Egy biztos, a hónapos szoba átokföldjéről menekülést kínál az álom, ha nem is túl vidámat.

Nem is átkozza, nem is szökik előle minden költő. „Ölelj, ölelj, ó ne eressz még, / ágyam, te különös vacok, / akit nem szőttelek magamnak, / mint fészkét a madár / de enyém lettél szolgaságban, / te jó, te jó, te ölelő, / meleg és messze és magányos."5 Az ágy itt egyszerűen menedék, az egyenlőség helye, ahol a szolga úr, az úr szolga lehet. Itt van a közelben, de bárhová elragad, akár valami repülő szőnyeg, benne fekve a közeli nyomorúság messze száll, a messzi, mesés gazdagság pedig szinte karnyújtásnyi közeibe kerülhet. Az álom a lehetséges, a csoda, a fantázia terepe: beteljesíthet minden vágyat. És éppoly puha, meleg, akár egy szerető teste, ölelése is ingyen van, még csak a szerelem sorozatos kompromisszumait sem kell megkötni érte. Szép Ernő is egyenesen az álomba futna az ébrenlét túl rideg világa elől, hiszen ott mélyebb távlatok nyílnak előttünk. „Milyen jó nékem lefeküdni, / Eldúrni magamat az ágyban, / A párnák halmait ölelni, / Míg a szender havaz be lágyan [...] Az ágyam szélire leülnék / Ha lehetne, mikor elalszom, / A villanyt újra felcsavamám / S nézném az én idegen arcom"6. Igaz, az álom keltette jó érzéshez itt egyfajta tüköreffektus is hozzátartozik. Az ágy kerete tükörkeret lesz, melyben a megkettőződő vers-én megváltozott önmagát vehetné szemügyre. Valójában ki tudja, hol vagyunk, kik vagyunk és mivé, kivé leszünk, mikor elalszunk? Vajon azonosak vagyunk-e még azzal, akit nappalonta magunknak hiszünk, és nem lépünk-e át egy olyan válaszfalon, amelynek túloldalán valaki más, önmagunk talán hűbb és valódibb mása néz ránk gyanakodva? Ki tudja, ki a káprázat, az álom vagy az álmodó? Ki tudja, a borgesien egymásba nyíló világok melyikének vagyunk lakói? Akár a Szabó Lőrinc-fé- le, jóval később íródott Dsuang Dszi álmában, itt is egy pillanat alatt meginog és elbizonytalanodik az úgynevezett realitás.

Ezt a hatást fokozza hátborzongatóvá egy Babits-idézet: „Jaj, nem tudok én fölkelni még! / Lelkemben zsibbad gyönge vágy / bús testemet marasztja az ágy [...] csak fekszem az ágyon lankatag, / mint egy levágott szomorú tag"7. A naturalisztikus kép a ké4 Megbeszélések az Istennel XIII - SOMLYÓ Zoltán, Jajgató Felicián, Szépirodalmi, Budapest, 1982, 38.

5 Korán ébredtem = BABITS Mihály, Összegyűjtött versei, Századvég, Bp, 1993, 263.

6 Milyen jó lenne lefeküdni = SZÉP Ernő, Összegyűjtött versek, Unikomis, Bp., 1995, 45-46.

^ Reggel = BABITS Mihály, Összegyűjtött versei, Századvég, Bp., 1993, 264.

54