Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 2. szám - MAI MAGYAROK – MAI MAGYAROKRÓL - Lackfi János: Helyben utazva, sokszorozódva

sőbbiekben fokozódik: a narrátorba reggel úgy tér vissza az élet, mint ahogy a hullában tavasz jöttén megmoccannak a férgek... A horror borzongását a fantasztikum, a lehetséges világok sokaságának és összetettségének képzete fokozza. A test, ez a „szomorú tag" gyaníthatólag nem is olyan régen egy álmon túli, eleven szervezet darabja, része volt, melyhez elevenítő keringéssel kapcsolódott. Hol lehet az az elveszett Atlantisz, melynek életébe szervesebben kapcsolódunk, mint abba, amit sajátunknak és valósnak hiszünk?

Balázs Béla alábbi verse számvetéspillanatot ragad meg, bont ki és mitizál át. A személyes év végi leltár itt nem konkrét lajstromkészítést, sokkal inkább egyfajta távlatkeresést, az élet-egészre való rálátás igényét jelenti. Az ágy viszont szimbolikus bútordarabbá válik, nem pusztán az élet, a test bárkája, kompja, hordozója, de szinte eggyé testesül a benne fekvővel.

VETEM AZ ÁGYAM

Megint egy esztendőt gyűrtem alábam Szilveszter-éjszakán vetem az ágyam.

Vetem az ágyam, nem fekszem lágyan.

Harminc esztendőim tornyosra vetve.

Finom a királyfi, bőre is gyenge Bőre is gyenge, mégis fáj benne.

Kemény kis borsószem odalent mélyen,

Kemény kis borsószív odalent régen,

Régen, jaj régen, átfáj száz éven.

Teríthetek még száz évet alábam,

Szilveszter-éjszakán vethetem ágyam,

Vethetem ágyam, nem fekszem lágyan ‘

Egyetlen élet s mégsem főként egy individuum létének summája a fenti szöveg. Szinte semmi leíró, semmi érzelmi sajátságot nem látunk itt, alig valamit, ami az úgynevezett alanyi líraiságra utalna („súroltam hajót, rántottam az ampát" stb.). Balázs Béla, akárcsak egyéb munkáiban, itt is mesei távlatban értelmezi a versszituációt. Bár az adott pillanat, a harmincadik életév betöltésének momentuma határozottan néven neveztetik, az általános létfájdalom, a századvég-századelő modern spleenje szólal meg inkább e hangulatban. A fiatalság puffadtra, kényelmesre megvetett nyoszolyája, a körülpárnázó létöröm egyetlen borsószemtől megromlik, ahogy egyetlen morzsa megsavanyíthat egy hordó mézet. A modern királyfi egyszerű helyzetdalába talán nem túlzás a „minden egész eltörött" fájdalmát, a század veszteségérzetét beleérezni. Valami nem úgy működik, ahogy az emlegetett „száz év" során, melyet maga alá, maga mögé gyűrt az emberiség. Mintha már a lét-fordulópontok egykori jelentősége is elenyészett volna: a számadás foghíjas, az értékveszteség nyilvánvaló. Talán ama másik, mitikus, elvesztett világ, melynek hiányára az iparosodást átélt nemzedékek ébrednek rá, kelti a fantomfájdalmat, zaklatja a leltározni kész elmét. Az álruhás királyfi, a nagyvárosi jelenbe börtönzött érzékeny bőrű ér® BALÁZS Béla, Tristan hajóján, Kner, Gyoma, 1916, 33.

55