Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 2. szám - MAI MAGYAROK – MAI MAGYAROKRÓL - Bombitz Attila: Történet, pontosan

És akkor ez csak öt, ráadásul a hosszabbak közül, a kilencvenes évek közepéről. Amikor A fuldai Kékvízesés vagy A Zord Apa megjelenik a Jelenkor hasábjain, vagy A berlini fekete füzet a Tiszatájban, az esemény. Egyáltalán, ha a kilencvenes évek közepén valamely magyar folyóiratnak írást ad Darvasi, akkor azt a lapot érdemes tulajdonba venni. Fent említett címek az olvasó emlékezetében nem is könyvhöz, hanem folyóiratbeli publikációhoz tartoznak. Darvasi esetében a folyóirat-olvasás még egyszer felvetődik. De az már egy másik szenvedély másik története. Hiszen a hosszabb epikai távhoz tartozik a regény hívsága is. A kilencvenes évek második felében össznemzeti szinten a regény mívelése válik elsődleges irodalmi gyakorlattá.

Egy kiváló tárcaíró, egy még kiválóbb novellista a hosszabb elbeszélések, kisregények, tárcaregények abszolválása közben, után regénybe kezd.

Naiv olvasóként rég éreztem akkora vadászi szenvedélyt, mint amikor Darvasi regényének fejezetei kezdtek megjelenni, olykor folytatásban, olykor követhetetlen szóródásban. Amikor A könnymutatványosok legendájanak első három egymás utáni közlése megjelent a Jelenkorban, sutyorgott a szegedi bölcsészkar irodalomtanszékeit összekötő folyosó. Utána se, igaz, közben se. Követhetetlenné lett a történet, s a sok közlés sem adta már jelét annak, merre is van az elöl, merre a hátul. A Tiszatáj hozta a befejezést. A biztonság kedvéért én azért rákérdeztem: biztosan ez a vége? Az 1999. évi könyvhétre hoszszú készülődés és várakozás után mindenesetre könyv lett a „könnymutatványosokból".

A sok incselkedést, kritikát és tudósítást olvasva elmondható, jó néhányan tekintettek várakozással Darvasi regényének megszületésére. Rég volt, hogy még nem létező, esetleg részletekben megjelenő munkára ekkora figyelem hárult. És elég gyorsan megszületett, mielőtt a Darvasi-regény megjelent volna, a sajátlagosan egyéni poétikákat a „történelem" és a „regény" örve alatt összemosó, generációs törekvésű, „új történelmi/történeti regény" című kritikai paradigma.

A könnymutatványosok legendája tele van izgalommal, várakozással, lélegzetelállító kalandokkal és oldhatatlan titkokkal. Az egyes történetszekvenciák nem nagyon akarnak egymásra találni a regény szövevényében, mi több, funkciótlanul, s motiválatlanul alakul egy s más a történetek e hatalmas mátrixában. A könnymutatványosok legendája számomra végtelenített novellafolyam, a többszörös kezdetnek megfelelően többszörösen poentí- rozott befejezéssel. E folyam résznovelláit nem tartja szorosan össze hagyományos struktúrától elvárt koherencia. Jönnek a mutatványosok, mennek a mutatványosok, s közben mutatványoskodnak a könnyeikkel. Az is világos, hogy mennyien vagyunk itt a környező vidéken. Még az is, hogy nincsenek rendben a dolgaink, s a pusztulás mindegyre nő, miközben egy rég vágyott mágikus-mitikus időteret teremt maga körül az elbeszélő:

„Elmosódott férfiarcot látunk, amelyre ezüstport szitál az idő. Szívességet tesz minekünk, és kegyesen úgy felejti ezt a kompozícióját. Hiszen hosszan bámuljuk. Erősen hu- nyorgunk is, remeg a szemünk pillája. Szemünkben a csipa fényes por lesz, pereg ezüstösen, amerre járunk. Mert sokfelé járunk. Gomolygó köd, tábori őrszem, nadályos láp, gyereklány teste utunkat nem állhatja. A hússal incselkedünk is, a lélekre rálehelünk. Az emberi beszédet érteni véljük. Az emberszív ablakán belátunk. Sokan vagyunk és elegen vagyunk. Viszont sokra mégsem vágyunk. Csak annyira éppen, hogy úgy is legyen, ahogyan sosem volt. Mégsem röptetjük a fantáziát. Csak éppen szabadjára engedjük, akár a szívdobogást. Fájjon, aminek szabad fájnia. A mesélés nem fáj. Hanem az emberi mélabú keserű mézét a nyelvünkön érezzük a szavak virágzása közben. És ez az affekció igencsak hasonlatos az időjárás zabolátlan természetéhez. Esik, nem esik. Zúg a lomb, nem zúg. Ragyog az ég, nem ragyog. Csak a fáktól, füvektől látszik a szél. Nem azt tudjuk, miért száll a szomorúság. Szavak és mondatok pusztaságában utazunk. És nem az út, és

48