Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 12. szám - Fried István: „…amennyi szó szerint is benne van…”
csodára várva mereven, pláne, hogy azt már megüzente Isten is. A vers végére az önazonosság dichotómiájában megmerítkező lírai én szinte visszavonni látszik mindazt, amit leírt, belátása és nem tudása, szólása és szólni képtelensége egyazon „érme" színe és fonákja, a kibeszélhetés, a kimondhatás esélye sem adatik meg számára, legalábbis az önprezentáció szinte a hiábavalóságok hiábavalóságaként íródik/ íródhat le. Mindez ekképpen tetszik föl az első megközelítésben, a „szó szerinti" értelmezésben. Ám amennyiben különféle szövegek párbeszédeként, vitájaként, küzdelmeként fogjuk fel a verset, akkor az önmagát a világ, a hivatalos tudat reprezentánsa ellenében meghatározni igyekvő József Attila-beszélő, a Születésnapomra „aktánsa" mellé lépő költőlírai ént kell elgondolnunk, amely a Thomas Mann üdvözlésének hely- és időmeghatározására emlékeztet: arra ugyanis, hogy az „ordas eszmék"-kel megküzdő szellemiség nyugtalanító kérdései közepette pillanatnyi megnyugvás derenghet föl, a befogadás változatai között kitetszhet az együttérző-örvendő (kevésbé az élvező) hallgatóé, azé, aki csupán örül, hogy lát „ma itt / Fehérek között egy európait". A jól ismert mondatból csupán elemek iktatódnak be a Harminc című versbe, József Attila hangsúlyos hely- és térkijelölései a Harmincban részint eljelentéktelenednek (hiszen úgyis minden hiába?), részint az anagrammatikus játék révén markánsabbá válnak. Főleg ez utóbbi, mivel csattanóként hangzik el, olyan belső összefüggések fonetikáját jelezve, amelyekből kétfelé lehet következtetni. Részben a váratlan és önkéntelen elrendeződésre nyílhat rálátás, részben a kiszámíthatatlanságra, hiszen a kifejezések rögzíthetetlenségére vetülhet fény akkor, amikor egy anagrammatikus újraszerveződés a hangsorok változékonyságát sugallja. a csóré lelkemig alázva azon kapom magam, hogy semmit sem tudok, és még annyit se mondhatok, amit ma itt. Töprengtető a három részből álló kötet Függeléke: sem az első, sem a második rész (vagy ciklus) nem kap címet, a harmadik is inkább a kötetben elfoglalt helyre vonatkozik. A töp- rengtetés egyik oka az, hogy a köteteimet adó költemény itt található, méghozzá a versek között az utolsóként, a második okként az jelölhető meg, hogy a verscímek utalnak az előszövegre, a harmadik pedig az, hogy a lírai én az itt lelhető három versben újrabeszéli részint a kötet tematikáját, részint összegzőleg jelöli ki a maga helyzetét, tudniillik a maga viszonyát az elő(d)szövegekhez. Ennek révén sugallja kritikusainak, miféle hagyomány- történési folyamatban gondolják el költészetét, és kiváltképpen ennek a kötetnek a verseit, ugyanakkor a szövegköziségre vonatkozó nézeteket is segít rétegezni. Méghozzá azáltal, hogy a jól ismert intertextuális változatokhoz mellékeli a maga eljárását. Az első versben megnevezi, melyik vers példája lebegett szeme előtt, a címmel meg egy elbújtatott jelzővel, a harmadik vers viszont az emblematikus Babits-vers elégikusságát fordítja ki, már a címmel: Ősz és tavasz között - Két szék között (e versből vett egyik szakasz található a kötet hátsó borítóján, a szerkesztői vagy alkotói „szándék" mindenesetre többszörösen is hang59
