Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 12. szám - Fried István: „…amennyi szó szerint is benne van…”
köréből származó „terminológia" jelzői eleve elidegenítő, deretorizáló hatásúak: már idéztem az „ilyen vagy olyan furcsa vallomás"-t, hozzáteszem a szintén ismerős „férc"-et, a főművet, a tiszta lapot, a papír-eget, a „pedig összeírok mindent" mondatot követőleg előhívott Dsida-idézetet, amely „megjelöltsége" ellenére a fenségest leszállítja egy alacsonyabb szintre, folytatom a néma rímmel, a slusszpoénnal, a falurossza baka-durva szája beiktatásával, majd az immár modern időket reprezentáló vírusölő programmal, a följebbi hosszabb idézetben a holmi ódával... Ellenszegülés (resistance) az irodalomnak? A létezés prózaiságához szabott megszólalás? A modernség-periódusok szimultaneizmusa? Hiszen miközben a századfordulós modernség versciklusa, A szegény kisgyermek panaszai mondatai mögé rejtezik a lírai én, a világba beleveszettség emblematikus megfogalmazásától idegenít el, addig a kései modernséget „fonák"-járól mutatja föl, s a hangsúlyozottan kisszerűvel kísérel meg azonosulni, mely műveletben éppen a hangsúlyozottság ébreszti föl az olvasó gyanúját: a fennkölt verstárgy lerántása a köznapi cselekvések és kifejezések világába nem egyszerűen a pátosz temetésének deszakralizáló rítusára emlékeztet, hanem arra is, hogy a lírai én önmagától részint eltávolítja a kanonikussá vált alakzatokat, beleértve az önmagában, de József Attilától is „létösszegzésre" alkalmasnak hitt ódát (az Ódát, valamint A Dunánál meg a Hajnali részegség műfaji változatát), részint az újra/át/szétírás során ellenpoétikát hoz létre, amely a létrontódást, a személyiség nyelvi megalkothatat- lanságát ugyan szigorúan kötött formában, mégis egy alacsonyabb fokon, a trivialitás nyelvi eszközeit igénybe véve jeleníti meg. Ez a létrontódás egyben a bizalomvesztésből is fakad, az ismétlés, az ismételhetőség célszerűségének tagadásából: olyan „alkotó szövegköziség"-ből, amely az előszövegekből kísérleti szövegeket képes szervezni. A közeli múlt angol irodalmából vett példával érzékeltetném, mit nevez ennek egy német értelmezője. Dickens 1861-es Great expectations (magyarul kissé megváltozott címmel: Szép remények) című regényét Sue Roe az alábbi címmel adta közre, a női főszereplő nevét felbontva, az ő várakozásait jelezve: E. S. T. E. L. L. A. Her Expectations (1982); Lövétei Lázár lényegében ezt teszi a Hajnali részegséggel, „se hajnal nincs, se részeg nem vagyok"; a tagadó alakon túl a szintagma felbontása, elemeinek önállósodása, a lírai énre vonatkoztatása, továbbá a Kosztolányi-címből áradó elragadtatottság, extatikus állapot átfordítása (megint le kell írnom) a triviálisba annak „teherpróbája", miként bírja el az egzisztenciális, sőt egzisztencialista szembenézés, számadás verse, hogy egy szentségtelenítő kísérlet tárgya legyen. S ha Zola A kísérleti regény című művében ama megfigyelését adta közre, miszerint Balzac akképpen kísérletezett alakjaival, hogy új és új helyzetekbe állította, nem a naturalista esztétika felújításának szándéka vezet, mikor Lövétei Lázár László eljárását hasonlóképpen próbálom körülírni: ama megfigyelését adja közre versei gyakorlatában, miképpen viselkednek kanonikus szövegek új meg új vershelyzetekben. A „holmi óda" depoétizáltsága nem József Attilára hull vissza, hanem a himnikus elragadtatottságú óda írásának nehézségeit példázza, az a fajta „létösszegzés", amelyre idézett versünk meg általában a Két szék között kötet vállalkozik, nem tűri az ódának tulajdonított fentebb stílt, még kevésbé az ebből fakasztható ünnepi hanghordozást, a legkevésbé az imitatio és az aemulatio évszázadokon át bevált(?) alakzatait. A „szabad rendelkezés" a hagyománnyal (H. R. Jauss) ugyan a posztmodern egy értelmezését segítene a Két szék között verseinek jó részére ráolvasni, csakhogy a lírai én „ellenállása" nem hagyható figyelmen kívül, a könyvbe írás esetlegessége versus valószínűsége között nem realizálható a választás, sem az egymást kioltó „törlés", éppen ellenkezőleg, ebben a köztességben nyílhat lehetőség (korántsem a lírai én megragadhatóságára, hanem többnyire) esélyeinek latolgatására. Ahol nem tematikailag, hanem a versformát, a kompozíciót, a vers-komponenseket illetőleg tárul föl az elő(d)szövegekhez, versalkotási módokhoz a viszony, éppen az ismert (külső) formához ragaszkodás önismertető aktusai döbbentenek rá a radikális eltérésekre, 57
