Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 12. szám - Fried István: „…amennyi szó szerint is benne van…”
körülírása, az őt követő költői nemzedékekre sem téveszthették el hatásukat, nemegyszer a késő „Nyugat"-os lírával szemközt haladva. Valamint: nem kevésbé József Attila befogadásához tartozónak vélem, hogy tőle a legkülönfélébb irányba vezetett el a lírai beszéd, és ezt leginkább a mai ifjabb költők átírásai jelzik: amiként József Attila reagált elődei, a XIX. század romantikus, szecessziós, avantgárd, „másod"-modern versformálására, nemegyszer „fonák"-járól felmutatva azt, amit ő másképpen gondolt versbe foghatónak/ foglalhatónak, akként a fiatal(abb) nemzedék tartózkodik a hommage-októl, inkább olyképpen fordul a kifordítás, a szétszedés, ha úgy tetszik, kölcsönzött szóval, a talált tárgy megtisztítása „eljárásaihoz", hogy abból egyszerre tetszik ki a szabadulás vágya a lenyűgöző József Attila-verstől, valamint a versvilág kritikai újramondásának akarása. Csakhogy József Attila mellett nemcsak a Petri-féle aemulatio (versengés) hallható ki, hanem az elődként elfogadott költők hasonló jellegű felsorakoztatása József Attila mögé, mellé, kiváltképpen Kosztolányié, akinek különféle korszakaiból származó vers-alakmá- sai (a szegény kisgyermektől a Hajnali részegség egzisztencialista én-jéig) szintén kiváló lehetőséget kínálnak az újraformálás esettanulmányainak verses változatai számára. Mindezt végiggondolva Lövétei Lázár László említett versének ama vonására figyelmeztetnék, hogy az idézetek párhuzamosságával a lírai beszélőt beiktatja abba a poétikai tartományba, amelynek e versben Petri György, más versekben Kosztolányi vagy József Attila, Dsida Jenő meg Ady Endre, Ahmatova és Pilinszky, talán a leghangsúlyosabb helyen, mert a kötet címadó és utolsónak elhelyezett szövegében, Babits Mihály a lakója. Hosszan lehetne szólni arról, hogy az önidézet egyenrangúsítása, mondatként, beszédegységként nevesítése önlegitimációs gesztus, túlzással: ön-felülértékelés, valamivel szerényebben: önpozicionálás, körülményesebben: egy lírai én, egy lírai beszéd beiktatása egy szuverénül elgondolt költészettörténetbe, egy modemitásfelfogás, egy nyelvszemlélet beléptetése a hatástörténetbe. Szó szerint véve a Két szék között beszélője följebb említett kulcsszavainak intencióját: olyan elfordulás a tárgyias lírától (szinte kizárólag az egyes szám első személynek engedve meg a szólást), amely mégsem hozza vissza a „megemelt" alanyiságot. Olyan (látszólagos) önkritika, amely a nem érdekel, nem érdekes szkepszisével fedi el a szenvedéstörténetté kibomlani akaró én-prezenciát; olyan pátoszt tagadó, deretorizáló, helyenként látványosan deszakralizáló („istenféleség"!) magatartásforma, amely a közhelyek védettségéből tekint ki a közhelyeken túli lírai tartományokra, és ekképpen úgy kísérli meg az arcadást, hogy a közhelyeket mintegy maszkként maga elé tartva egyben felszabadítja a közhely megnevezéséből fakasztható iróniát; olyan megtévesztő megszólalás, amely az egészet korántsem világszerűségként fogja föl, hanem (nemegyszer) a résznek majdnem szinonimájaként: „hogy mikor hagyom abba az egészet"; „lehet, hogy egyszer fogom, és kivágom / az egészet"; „Nem érdemes törődni az egészszel", amely verssor összekapcsolódik az előzőben megnevezett kijelentéssel: „Ideírnám, de óriási közhely" (e két sor egyébként zárójelben álló verszárlat); „Mikor lesz elegem / ebből az egészből". Ha a modernség költészete által megtagadott egész / Egész (vö. Ady: Minden Egész eltörött...) előfordulásait szemlézzük a Két szék között kötetben, akkor már felületes szemlénkben is előtűnik, hogy Adyval ellentétben főnevesült mellék- és számnevek semmiképpen nem írhatók nagy kezdőbetűvel, mert nem tartalmazzák az egyetemességre utalásnak azt a retorikus, tulajdonnevesült formáját, mely a szimbólumalkotásban érdekelt Adyra jellemző. Ellenben feltételezhető a jelentés olyanféle elmosódottsága, mint amely mainapság a köznyelvben a dolog jelentésében végbement; bármikor bárminő ösz- szefüggések között alkalmazható, fényévnyi távolságra lévén a rilkei Dinitől. E kötetben az egész helyettesít, valami más helyett van leírva, ám mögöttes tartománya nemigen érzékelhető (én legalábbis nem vagy alig érzékelem), vonatkoztatható az egész életre, az egész ügymenetre, az egész rendszerre, amely a hétköznapokat egymáshoz fűzi, az egész 53