Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 12. szám - Fried István: „…amennyi szó szerint is benne van…”
megszólalásmódra, hogy hirtelenjében néhány idekívánkozó(?), ideérthető (?), idegondol- ható(?) kiegészítést javasoljak. Az egész e kötetben semmiképpen nem Ady világegésze, még csak nem is a babitsi, epilógusban érdekelt lírikus személyisége, aki egyszerre alfa is, omega is. Azaz nem a századfordulós bomló, ám e bomlás ellen hősi harcra kelő személyisége, nem e harcban létre ébredő személyiség nyelve. Csak olyan lírai én egésze, aki önvigasztalását közhelynek minősíti, aki önmagának önmagáról legföljebb „zárójelentést" írhat, aki születésnapját úgy ünnepli (a József Attilától kölcsönzött verseimmel, ám összesen négy sorban, amelyet három egységre tagol), hogy a felsőbb instanciának hozzá intézett szavát nem érti, hősi cselekedetként pedig ezt állítja: „Az út feléig mégis eljutottam..." (ismét tipográfiailag jelezve a lezáratlanságot). Ami pedig költőileg lakozását, azaz sokat idézett (és éppen a sokat idézettségben majdnem közhellyé váló) költői cselekvését illeti, gesztusával egy depoétizált megnyilatkozását jeleníti meg, olyan utalással, amely felidézve távolítja el magától, az olvasótól a nevezetes költészettörténeti pillanatot, a köznapi cselekvés költőiségétől visszairányít a költőiség köznapi cselekvésébe: Aztán még fölkelek, és azt a villanyt a folyosókon is lekapcsolom. Mintegy kilépve a maga verséből, a lírai én nem emeli be a maga világába a más költő cselekvésmondatát, hanem megismétli a cselekvést, utaló- és kötőszavával (azt, is), valamint időiségével (aztán, az utániság jelzése) ugyan szövegközi viszonyt létesít, ám e szövegköziség viszonylagosságát tárja föl. Ismét kissé hátrább lépnék, hogy majd példákkal megvilágíthassam, miként vélem értelmezhetőnek a Két szék között intertextualitását. Azt az idevonatkozó kutatás földerítette, mennyiben minősíthető szövegköziségében telítettebbnek vagy kevésbé telítettnek egy nyelvi műalkotás: a versbe, epikai műbe beférkőző idegennyelvűség vagy kurziválás, netán az idézőjelek közé illesztés látványosabban szövegközi, kiváltképpen, ha szó szerinti (azaz az „eredeti" helyre pontosabban visszautaló) a „vendégszöveg". Minél ismertebb szöveg kerül új kontextusba, annál könnyebb a(z örömteli) ráismerés, minél inkább ad arra a szerző, hogy művét beléptesse a (világ)irodalmi szöveguniverzumba, annál jelentősebb segítség az olvasó számára a szövegek találkoztatása. Persze, a tüntető módon elrejtett idézet szintén fölébresztheti a kíváncsiságot, miféle előzmények továbbgondolásakor másolódik rá az új szöveg(rész) a régire, lett légyen szó olyan tematikai megfeleltetésről, amelynek során inkább a cselekmény emlékeztet a korábban megfogalmazott/közreadott invariánsra, vagy esetleg a nevek (szimbolikus) rendszere jelzi, hogy milyen „szinten" jöhet létre történések összelátása. A különféleképpen „osztályozott" szövegközi alakzatok egyike a szétírással nevezhető meg: az „eredeti" szöveg, szintagma elemeire bontása, grammatikai jellegű átváltoz(tat)ása, ennek eredményeképpen más(fajta) szintaktika érvényesítése részint a mondatban rejlő mondat föltárulásához vezethet, részben a „szent" szöveget profanizálja, olykor lentebb stílű változatával szembesíti, részben megvalósítatlanul maradt lehetőségére hoz példát. Jürgen von Stackelberg egy tanulmánya címében célkitűzést rejt el, a produktív irodalmi befogadás formáiról (alakzatairól) kíván szólni, az imitáció, a fordítás, a kommentár, az áthelyezés (színműből daljáték szövegkönyve), paródia (travesztia, pastiche), a szupplementum (kiegészítés), továbbírás, replika, betoldás (montázs, kollázs), korszerűsítés (modernizálás) eseteit nevezve meg. Visszatérve a Két szék között olvasásához, a lírai én kalandozásai az elő(d)szövegek között a leginkább a fordítás (mint átírás, új kontextusba helyezés, szabad rendelkezés a korábbi szöveggel) esetére bukkanhatunk. Méghozzá oly módon, hogy a felismerés annak köszönhető, sokat idézett, unos-untig, nemcsak irodalmi környezetben előbukkanó mondatokról van szó, 54
