Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 12. szám - Fried István: „…amennyi szó szerint is benne van…”
az eltérés válik/válhat lényegivé. Talán megkockáztatható, hogy ez a fajta értelemadási kísérlet figyelhető meg a szó szerint versbeli pozíciója tekintetében. Ha csak annyi, nem több, ami megtehető, „amennyi szó szerint is benne van", akkor - mint volt róla szó - kijelöltetik a viszonyítás/viszonyíthatóság „mértéke", a megállapított cselekvési „arány", azaz: az önmaga képességének határa. így a mozgástér csekély, az önmagával azonosnak esélye megnőhet. Ezzel szemben a cselekvés helyébe azáltal lép a szó, hogy a szó (is - netán elsősorban) igényli, hogy mérték, arány, viszonyítási alap lehessen, a szóhoz képest fogalmazódhat meg, válhat esetleg tetté mindaz, ami az elképzelésben létre ébredhetne. Mint írtam, a mondat lezáratlan, hozzáfércelve következik egy másik, amelynek indítása hasonlóképpen lebeg(tet) a bizonyosság és a bizonytalanság között: „Mondjuk, ha komolyan veszem magam," - ezzel a vers első egysége a végéhez ér, ezúttal vesszővel, a véget érés a folytatás felfüggesztése. Ez részben a feltételtől függő kijelentést teszi hiányossá, részben (újra) a mondatlogika ellen szegül, mivel a számmal jelzett második rész emígy egészíti ki a megkezdett mondatot: „már nem is tetszik úgy a Petri-féle / - és őszinte - Vagyok, mit érdekelne" (Vö. még: „A versen kívül nincs életem: / a vers vagyok.") Hosszabban lehetne értekezni arról, hogy ezt a verset és általában e kötet verseit miképpen tagolják, bontják elemeire, jelzik az ok-okozati kapcsolatok szeszélyességét az írásjelek, a hirtelen váltások, a részek közötti szakadások, de arról is, hogy a „Mondjuk"-kal indított versmondat nyitva hagyja, felszólít-e a beszélő avagy kijelent, a majdnem töltelékszóként funkcionáló mondjuk feltehetőleg csupán idő- és helynyerés céljából került-e hangsúlyos helyre; vagy valóban a mondásba tétetik át minden cselekvés / önjellemzés? A vers a különböző pontokon leírt mondat-mondjuk-magyarázkodás-mon- danom tengely mentén halad, inkább „kacskaringózik" a kijelentések és visszavonások egymást a legkevésbé sem semlegesítő együttesében. Ezzel párhuzamosan figyelhető meg a rendkívül gondos, szimmetriára törekvő megalkotottság, amelynek viszont az íráskép (a verssorok tördelése) ellentmondani látszik. Az első rész önidézettel kezdődik, a második rész elején egy Petri Györgytől vett töredék (verscím) olvasható: párhuzam; az önidézet idézőjelek között olvasható, a Petri-mondat viszont kurziválva (így idézőjelek nélkül); újólag az egymásra olvasás segítségével kialakuló szimmetria gyöngítése a kimondás versus leírás segítségével. Ebben a versben még egy tényező említhető, amely részint a kötet szókincsére vonatkoztatható, részint a kötetben következetesen végigvitt motívumok sugallta lírai én és világ kapcsolatára enged következtetni. A vissza-vissza térő szavakat, fordulatokat egyelőre csak sorolom: „nem érdekel" „az egész", ehhez járul az itt nem található „közhely." Kissé távolabbról indítok. A József Attila-kutatás látványos és máig ható fordulatát jelentette, mikor Németh G. Béla egyfelől Heideggerhez közelítette József Attila létszemléletét, másfelől olyan verstípusok jelenlétét elemezte József Attila költészetében, amely elemzés annak ellenére, vagy éppen azért, mert elutasította a „kései" verstermés pszichoanalitikai magyarázatát, a személyiségnek, a szubjektumnak megalkothatóságá- ért/megalkotásáért vívott küzdelmet, a válságszituáció (és tegyük hozzá a kafkai szorongásélmény) versbeli adekvációját tette megismerhetővé, de legalábbis kutathatóvá. A problematikus önmegszólítás, létösszegzés (terminusként) arra azonban mindenképpen alkalmasnak bizonyult, hogy a József Attila által is versbe foglalt szubjektumpozíciókat szembesíteni lehessen a századfordulós modernség feltárta nyelv- és személyiség-felfogások válságjelzéseivel, s ne a „menthetetlen én"-re és a Hofmannstahl Chardos-levelében körülírt nyelvkrízisre redukáltassék József Attila útja „tudattalanjától" az „értelemig és tovább", majd visszafelé többé-kevésbé ezen az úton (s e ponton aligha téveszthető szem elől a Kafkához hasonló kérdésfeltevések sora). Az jól ismert, hogy a József Attilának (joggal) tulajdonított verstípusok, jóllehet finomításra/árnyalásra szorul lényegiségük 52
