Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 12. szám - Vári György: Előszó (Balassa Péter Esterházyról)

szerint a bocsánatkérés jogának kisajátításával, implicite apja feletti ítélkezésbe fordításával voltaképpen az elidegeníthetetlenül személyes felelősségnek egyfajta „premodem" nemzetségi felelősségbe oldásával a „név" megtisztítását és önmaga „megigazulását" szeretné megírni, mintegy ráolvasásként használva az írást. Mind a Balassát e kritikai beszélgetésbe meginvitáló írás, Bacsó Béla e kötetben olvasható szövege, mind Balassa kritikája hangsúlyozza, hogy Esterházy írása teljesen téves funkciót tulajdonít az irodalomnak, egy regénytől sem egy másik regény, sem pedig egy lezárult élettörténet kijavítása nem várható, noha nagyon is lehet dolga egy még folyamatban lévő élettörténettel. „Az irodalmi mű nem ismeri a történet belső helyreigazítását, sőt éppen a helyreigazítha- tatlan élteti, ám ugyanakkor folyamatosan az élettörténetek rektifikációjának lehetőségterébe vet minket" - írja Bacsó. Esterházytól mindez azért különösen meglepő, mert éppen az ő műve és művészetfelfogása volt Balassa legfőbb szövetségese az irodalom autonómiájáért vívott szabadságharcban, ahogy ezt a Margináliák egy breviáriumhoz című, már elemzett esszé tanúsítja. Esterházy egyfajta mágikus tudást tulajdonít a Harmóniának, mintha az „már előre tudta volna", hogy az író édesapját beszervezték, noha az irodalmi műveket - a korszakból vett bon-mot-val szólva - nem azért szeretjük, mert meg tudják jósolni, mi rejtőzik egy szerencsétlen történelmű, és ettől nem függetlenül tragikus történelmi önismerettel rendelkező ország irattárainak sötét mélyén. A Harmonia Caelestis többet és mást tud, tudása nem mágikus, hanem strukturális természetű, nem a konkrét esetet, hanem a történelmi lehetőséget ismeri. Farkas Zsolt alighanem alaposan elveti a sulykot meglepően, mert indokolatlanul goromba és túlzó, de tagadhatatlanul éles elméjű írásában, amikor úgy véli, hogy az, hogy Esterházynak egy ilyen típusú tudást eszébe sem jut feltételeznie könyvéről, azt sejteti, hogy valójában soha nem gondolta komolyan a lehetséges világok poétikáját. Hála istennek, egy regény nemcsak megjavítani, de elrontani sem tud visszamenőleg egy másikat, az meg, hogy mit gondolt „valójában" E. P. a Termelési-regény, a Bevezetés, a Harmonia Caelestis írása közben, a művek szempontjából végső soron édesmindegy. Balassa ennél jóval kevésbé radikális, magyarán jóval pontosabb, amikor azt állítja, hogy a Javított kiadás nem visszavont vagy visszamenőleg „leleplezett", hanem mulasztott, elmulasztotta annak vizsgálatát, mennyire gondolta komolyan az eddigi életmű azt, amit csinált. „A még pontosabb változat, a JK, amely a »hogyan is történt, bárhogy történt is« még szigorúbb szembenézésének tudatában akar emendálni egy, a HC-ből eredő, de az oeuvre-re is kiterjeszthető hibát, éppen ebben a tekintetben (a történelem megjelenésének következményeiben) inkább újabb s drámai példája marad a halasztódásnak".

Balassa a probléma gyökerét a megvallásban, az önkiadásban, a konfesszióban mint műfajban látja, mondván, hogy az, bár a nemzetségi felelősséget eltörli és felcseréli a személyessel, ugyanakkor mindig megőriz valamit a megigazulás bizonyosságából, az élettörténet végső, hozzáférhető értelmének és uralhatóságának hitéből, valami túlságosan is emberit. A vallomás kultúránkban mindig a név visszaszerzésére, a megigazulásra irányuló, azt célzó konstrukció is. „Hiszen a vallomás véglegesítő beszéde valamiképpen (ön)megsemmisítő, ítéletvégrehajtó (pontosabban az ítéletet a vallomástevő számára kisajátító, azaz szekularizáló) megigazulástörténet." De miért sajátítaná ki szükségszerűen az ítéletet magának a vallomástevő? - kérdezhetnénk Balassától, mikor a vallomás elsősorban mégsem birtoklás, hanem a minket végtelenül meghaladó kegyelemre való ráutaltság, önátengedés, az ítélet (vagy e kegyelem) átengedése annak, aki egyedül hivatott rá. Miért ne lehetne az önállítás egyúttal végtelen bizalom és lemondás is? Csak a leghíresebb esetre utalnék. Abrahám, az Izsák megkötözését elbeszélő tórái rész elején, mikor Isten szólítja őt, azt feleli: Hineni. Ez szó szerint az „íme" szó és az egyes szám első személyű személyes névmás összevonása, legegyszerűbben „itt vagyok"-nak fordítható. Rási, a

46