Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 12. szám - Vári György: Előszó (Balassa Péter Esterházyról)

a Sok hierarchizálatlan, ennyiben öntudatosan demokratikus. Sofc-féle egyszerre, ugyanabban az elidegeníthetetlenül közös grammatikai térben, amit meghatott pillanatainkban hazának nevezünk. Végső soron ez az elfogadás volna Esterházy katolicizmusának legvé- giggondoltabb poétikai konzekvenciája, ahogy Balassa megállapítja, a mindent mondani vágyás univerzalizmusa, az „engedjétek hozzám" a műfajokat, a nyelveket, mindent, ami a nyelvi térben valaha is artikulálódott, artikulálódhat.

Már említettük azonban, hogy Balassa fájlalja, mintegy alkati természetű korlátnak látja, hogy Esterházy nem fogékony a tragikum iránt. E tekintetben azonban Balassa elmozdulást észlel a Termelési-regény nagy maszkabáljától a Harmonia nagy maszkabáljáig Esterházy pályáján. A Harmonia Caelestis címet visszavonja a regényben elbeszélt szenvedés- és hanyatlástörténet. „A főcím saját ironikus visszáját mondja az alája fogalmazott 712 oldalas mű történéseivel: a mindenségben semmi sincs rendben, vagyis szelíden, de kérlelhetetlenül visszavonatik az egykor Esterházy által is sokat ünnepelt „minden megvan..." A második részt egyenesen azért tartja nagyra, mert ott a szenvedéstörténeti narratíva megalkotásával Esterházy „mélységesen nem-tragikus, sőt anti-tragikus és a szenvedésközpontúsággal szemben gyanakvó alkatától... tudatosan el tudott lépni". Ezzel a véleményével látszólag éles ellentétbe kerül például Angyalosi Gergellyel, aki szerint éppen a második rész szenvedéstörténete teszi tönkre a Számozott mondatok és az Esterházy-próza javának eredményeit, amikor egyértelműsít, visszavonja az iróniát, és helyébe illeszti az önsajnálatot; a paródiát és a relativálást felváltja a kizárólagosság és a pátosz, esetleg némi könnyes és gyanús nosztalgia. Ugyanezt regisztrálja Farkas Zsolt is a Javított kiadásról szólván, a mellérendelés, a relativálás, a bújócska végét, azt, hogy a „maszkabál" poétikája nincs többé. Ha azonban jobban megnézzük, mégsem olyan nagy a különbség. Az a meglehetősen teherbíró poétika ugyanis, amit Balassa Esterházy korai műveiben pontosan leírt, nemhogy lehetővé teszi, hanem elvárja, hogy „minden" legyen mondva, azaz, ha a tragikust, mint nagyon is jelen lévő lehetőséget kizárja az író, azzal az egész kimunkált poétikát kérdőjelezi meg. Azaz Esterházynak nem e poétika határainak (önnön árnyékának) átlépéséhez van szüksége a tragikus mint lehetőség, műfaj és megszólalásmód beemelésére a grammatikai térbe, hanem annak legelemibb működtetéséhez, legalábbis konzekvens, radikális végiggondolásához is. Balassa, aki a Termelési-regényről írott kritikájának végén azt hozza fel „egyetlen, annál komolyabb" kifogásként, hogy a mű általa meglátni vélt „üdvtörténete - passió nélküli", azzal a megállapítással zárja szövegét, hogy „az ebbe a sötét kalandba vetett remény Esterházy esetében bizonyosság... Ha, akkor az nem lesz véletlen..."

Balassa tehát regisztrálta, hogy mindez belső, a mű természetéből következő szükségszerűség, majd pedig megállapította, hogy a Harmóniában Esterházy immár mindent mond. Persze, mindent mondott már a Fuharosokban is, Balassa többször is hangsúlyozza, hogy a kisregény nem az eredeti törekvések feladása, nem váltás vagy megkomolyodás, hanem „az eredeti természet és világlátás további feltárásáról van szó; ül variációkról ugyanarra". (Egyhelyütt egyenesen úgy véli, hogy ez a kisregény a Bevezetés rejtett középpontja, az itt omamentalitásként értelmezett variativitás üressége, kulisszaszerűsége mögött munkáló mitikus-természeti-mechanikus, ember alatti erők tragikus feltárulása.)

Balassa Angyalosihoz vagy Farkas Zsolthoz igen hasonlóan érvel élete utolsó nagyobb szabású írásában, a Javított kiadásról írott briliáns kritikában. A demokratizmus visszavonása ez az írás, a relativálás törlése, a bűnös kizárása és az ősi „név reconquistája". A továbbiakban már nem az „engedjétek hozzám" akarja kiküzdeni a lehetséges harmóniát, hanem a kizáró nemesi gőg nem akarja kockára tenni azt a szembesülésben. Balassa szerint a következő mondat mintegy reprezentálja a mű kudarcát: „Pedig ezt tenném a legszívesebben, mindenkitől, akit apám tollára vett, bocsánatot kérni." A mondat Balassa

45