Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 12. szám - Vári György: Előszó (Balassa Péter Esterházyról)

olvasható. „Ha van egyáltalán deklaráció... Esterházy műveiben, akkor az az egyetlen, ami az irodalmon túlra mondja, hogy az irodalom is értsen belőle: az író egyetlen dolga a nyelvvel való foglalatosság. Ezen belül persze minden megeshet, elvileg minden megfo- galmazható-megfogalmazandó. A nyelven kívüli(?) minden."

Balassa később, a 90-es években ugyanezt a hermeneutikai radikalizmust kénytelen megvédeni, újfent (többek között) Esterházyra hivatkozva, csak most egy másik irányból jövő támadás ellen. (Természetesen a két helyzet nem összehasonlítható, itt már egyik fél sem beszél afféle erőpozícióból, mint Balassa nyolcvanas évekbeli ellenfelei.) A kilencvenes évek hazai irodalomtudományában - nyilván a dekonstruktivista irodalomtudomány ihletésére - népszerűvé vált a szövegszerű-világszerű szembeállítás. Ez az ellentétpár azt hivatott jelezni, hogy az irodalmi szövegnek nem feladata valamit mondani a világról, a valahogyan értés, a horizont-összeolvadás maga szükségképpen a jelölők végtelen játékának erőszakos, terrorisztikus megszakítása, minden lehetséges konszenzus terror és az irodalmi mű végső jelentése csak elhalasztódásában tud megvalósulni. Az irodalom világ-talanítását célzó érvelést kívánja cáfolni Balassa utolsó kötetének a Lehetséges-e az esztétikai nevelés? című nyitó írása is. Itt Balassa azt a roppant meggyőző teoretikus érvet fejti ki a szöveg/világ mechanikus elválasztása ellen, hogy aki mechanikusan végrehajtja ezt az elválasztást, aki felhúzza a vasfüggönyt, az a megértés folyamatából az értelmezés itt és most-ját, a befogadói horizont hatástörténeti szituáltságát vonja ki, hogy nem más ez az értelmező művelet, mint az „esztétikai tudat absztrakciója". Balassa, látjuk, mindkét irányba radikális hermeneutaként érvel. Ha még élne, alighanem megkezdhetné harmadik nagy szellemi bajvívását a hazai irodalmi életben is egyre nagyobb teret hódító, roppant heterogén, mondjuk, kulturális kritikai beszédmódok ellen, melyeknek kontextualizáló igénye veszélyezteti az esztétikai tapasztalat kitüntetett és felcserélhetetlen voltát. Takáts József meggyőzően érvel amellett, hogy az irodalomtörténész praxisában magától értetődő ez a kontextualizáló munka, azt azonban nehéz megmondani, hogy a Balassa-féle, kommentátor típusú kritikusnak lehet-e valami tanulnivalója belőle. Balassa hosszú ideig utolsó Esterházyval foglalkozó szövege közvetlenül a beteljesülő cél, az irodalom és a teljes nyilvánosság szabaddá válása előtt jelenik meg, mintegy visszatekintve szabadság- harcos szövetségükre. Bár ez akkor még nem volt tudható, és maga a szöveg a legkevésbé sem gondolja el magát a szövetség felbontásaként, hiszen az akkor még megalapozott, ma már mi, önkényesen, tekinthetjük szimbolikusnak, hogy az esszé után egy jó évtizedre elváltak útjaik. A Harmonia Caelestisszel, igaz, már egészen más körülmények között, újra találkoznak.

Balassa legkorábbi Esterházy-kritikája a Termelési-regényt elemzi. A személyesség és az éntöbbszörözés, az univerzalitás és totalitás tagadásának feszültségében kísérli meg megragadni az Esterházy-poétikát. A „mindent-mondani-akarás", az univerzalitás lehetősége Balassa szerint csak akkor adott, ha a megszólalás tagad mindenfajta totalitást, hiszen a totalitás szükségképpen kizárólagos, nem mondható benne egyszerre minden és mindennek az ellenkezője. Az univerzális így éppenhogy a hierarchizálatlan mellérendelés, a Sok Esterházy-féle poétikájában nyilvánulhat meg. A regény Balassa olvasatában az én multiplikációin, alteregóin átvezetett megszólalási lehetőségeken keresztül teremti meg saját terét, rejtett alapszava: „ÉN-VAGYUNK". A szöveg így „egyetlen sztorit tételez föl, az önéletrajzot, mely a létige és a személy kapcsolata, s amelybe egyúttal minden beleíra- tik". Ezek a problémák - az előbb idézett, 1981-ben írt mondat különösen meglepő módon - előlegzik a Harmonia Caelestis poétikai problémáit, felépítését. Itt is az énszóródás, a hierarchizálatlan mellérendelés, az országtörténetnek az önéletrajzon keresztüli újraírása lesz a tét, egy személyt jelölő nyelvi jel, egy főnév, az „édesapám" körülírása létigékkel, mozgásba hozatala, Balassa meggyőző értelmezése szerint igésítése. Az én belehelyező43