Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 11. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT CS. SZABÓ LÁSZLÓ - Füzi László: Az esszéíró
Fűzi László Az esszéíró Cs. Szabó Lászlóról Kibédi Varga Áron naplójegyzeteit olvasom. Az utazásokról, találkozásokról, beszélgetésekről szóló beszámolók közül hirtelen elém emelkedik pár mondat: „Miközben írok, megdöbbenek: nem akarok az utókornak írni. Régebben, amikor írtam, tudtam, hogy kinek írok: a nálam idősebb »mestereimnek«, Cs. Szabó Lászlónak, Dresden professzornak és barátoknak, például Németh Sándornak: az ő véleményükre voltam kíváncsi. Most már mindegyik halott. Hát akkor kinek írok? Mi az, ki az az utókor?" Kibédi Varga Áron később feloldja a dilemmát, mondván, hogy minden írás Istennek íródik - ebben, sajnos, már nem tudok hinni -, a dilemma azonban, mióta az idézett mondatokat olvastam, foglalkoztat, mert már korábban is foglalkoztatott. Kinek írunk, kinek írok? Kínzóbb kérdés most, a nagy szóinfláció időszakában, az írással foglalkozó embernek nem is adatik. Kibédi Varga Áron mondatait azonban nem azért idéztem, hogy az utókorról gondolkodjak, szerintem a mai írásoknak már egyébként sincs utókoruk, az az írás, amelyik a maga korában nem teremti meg a maga fontosságát, abban sem reménykedhet, hogy túléli szerzőjét. Kibédi Varga mondatai azért tűntek a szemembe, mert váratlanul Cs. Szabó Lászlóra irányították a figyelmemet. Nem arra a Cs. Szabóra, aki Kibédi Varga Áron, s még sok más „nyugati" magyar író mestere volt, hanem arra a Cs. Szabóra, aki a magyar írók közül az elsők közt tudatosította magában, hogy az írás megszűnt közvetlen cselekvés lenni. A Haza és nagyvilág emlékezetes Illyés-portréjában olvastam: „Illyés szépíró, az olvasó tehát joggal megütődhetik, hogy írói szerepe helyett mégis közéleti hivatását említem. A régi magyar agyakban azonban egyet jelentett ez a két kifejezés. Kölcsey, a földesúr az Isten háta mögött, elhagyatva élt Csekén, de törvényhozó szelleme hatalom volt Pozsonyban. A magyar író a kiegyezés után fölkerült a fővárosba, a magyar élet központjába, szellemét azonban száműzték az ország dolgaiból. Az irodalom Arany László és Vajda János óta kiszorult a magyar közéletből; a testi remeteséget fölváltotta a sokkal súlyosabb szellemi remeteség, amely elől Páris vadonéban vagy kávéházi páholyokban keresett önáltató feledést. Az első Nyugat-nemzedékből Kosztolányi, Juhász Gyula, Tóth Árpád teljesen félrevonult a közügyektől, Babits ótestámentumi harag fenekére vetette magát, Ady és Móricz körül pedig nem közéleti vita, hanem kancsal rágalom és tudatlan hazudozás tombolt." Érdemes észrevennünk, hogy annak a nemzedéknek az egyik tagja beszélt az irodalom közéleti szerepének háttérbe szorulásáról, amelyik nemzedéknek a legtöbb tagja még a közvetlen társadalmi cselekvés hatása alatt élt. A szociográfusok mindenképpen, Németh László mindenképpen - és akkor, kortársként elénk lép Cs. Szabó László, aki az írók társadalomból való kiűzetéséről beszélt: „A magyar élet az összeomlás (ezen Trianont érti - F. L.) után már nem is tudott az igazi irodalomról - mondta. - Valósággal fertőtlenítette 145
