Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 11. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT CS. SZABÓ LÁSZLÓ - Borbándi Gyula: Pótolhatatlan nyugati magyar intézmény
„Aki egy költő művei helyett gondolatait és politikai nézeteit helyezi mérlegre, szükségképpen zsombékos talajra lép!"(6) Kétségtelenül igaz ez a megállapítás, de egyes alkotók egyéni fejlődésének a megértése, valamint egyénisége által betöltött szerepe és pályaíve enélkül nehezebben, vagy egyáltalán nem válna érthetővé. Bikich Gábor szemléletesen részletezi egyéni véleményét az erdélyi irodalomról, s nehezményezi a tanulmányban Reményik Sándor túlértékelését. Bikich Dsida Jenővel kapcsolatosan megjegyzi, hogy „a Psalmus Hungaricust mi sem soroljuk a költő sikerültebb alkotásai közé". Az idő sem őt igazolta. Ugyanezt a degradáló értékelést teszi Sík Sándor költészetével kapcsolatban is. Hiányolja Lendvai István, Harsányi Kálmán és Somlyó Zoltán verseit a kötetből. írása legvégén, zárásként feltesz egy közhelyes kérdést: „Vajon fontos-e tudnunk egy szerző életéből részleteket, személyiségét?" Sajnos a maga korában akadt ilyen süket fül és vak szem Cs. Szabó antológiája és nagy ívű bevezető tanulmánya kapcsán. A szűk látókörű kritika mellett érdemes figyelembe venni Cs. Szabó - egy interjúban megfogalmazott - nyilatkozatát az összeállításról: „nem hiszem azonban, hogy ha ma csinálnék egy ilyen kötetet, olyan érdekes volna, mint ez, mert kortörténeti szempontból - szerintem - az igazán érdekes, tükröz egy bizonyos pillanatot, egy bizonyos történelmi helyzetet". Nem szabad azt sem figyelmen kívül hagynunk, hogy Cs. Szabó 1953-as lelkiállapota nem azonos a későbbivel. Azt is a szemére vetették, hogy túlzásba vitte a katolikus költők költészetének a megjelenítését, például Mécs Lászlóét, ami éppen a református vallású Cs. Szabó javára volna írandó. „Mécs László több versével való szerepeltetésében a hála is vezetett, hogy ehhez a munkához hozzásegítettek a katolikusok, akiknek sokat jelentett Mécs László költészete..., de ismétlem, a szívnek és a hálának ezt az enyhe korrupcióját vállalom". A londoni Times újság 1955. június 3-i irodalmi melléklete érdekes és tartalmas cikkben írt az antológiáról. Méltó ismertetésben részesült egy vezető angol lap hasábjain, amit sajnos a magyar sajtóban ilyenformán nem kapott meg. De nem veszítette el a kedvét az alkotástól emigrációja friss időszakának negyedik évében, mert meg volt győződve arról, hogy ez az összeállítás kortörténeti dokumentum lesz arról, hogyan állított össze egy magyar író magyar nyelvű vers-antológiát 1953-ban, külhonban, amikor nem juthatott hozzá magyar könyvekhez, csak az Angliában fellelhető anyagra hagyatkozhatott. Miután feltérképezte a hiányokat, jelentős gyűjtő levelezésbe kezdett, amit Czine Mihály úgy fogalmazott meg: „Két világrészre kiterjedő nyomozó levelezés árán" (7) tudta összegyűjteni a kötetben szerepeltethető költeményeket. Ettől függetlenül is rendkívül gazdag és valóban színes az antológia anyaga. Cs. Szabó nagy ereje abban rejlik, ami a bevezető esszéből is kitűnik, hogy az olvasók számára ismert nyelvi adottsága birtokában, csupán néhány szóval képes volt megrajzolni évtizedek szellemi portréját. Mai szemmel nézve is tényleg kortörténeti dokumentum e kötet, mert a válogatást és a bevezető tanulmány megírását is az akkori magyarországi helyzet politikai nyomásától függetlenül végezhette el. Hunok Nyugaton: Illyés és Cs. Szabó barátsága Ha szeretnénk megérteni a kettejük barátságát, akkor a Hunok Nyugaton című nyolcvannégy oldalas kis könyvecskével kell kezdenünk az ismerkedést, ami 1968-ban jelent meg az Aurora Kiskönyvek sorozat második darabjaként, s Molnár József müncheni nyomdájában készült. A kötet gerincét az 1962-ben hatvanadik születésnapját ünneplő Illyés Gyula tiszteletére írt tanulmány adja. Ez az írás két felfedező utazásról szól, melyet két jó barát, pontosabban két magyar író - Cs. Szabó László és Illyés Gyula - együtt tettek meg, 1946-47-ben. 1968-ban a korabeli emigráns sajtóban az alábbiak jelentek meg erről a műről: „A Hunok Nyugaton hősei a két útitárs: a Bárd (ahogyan a Magyar költő Nyugaton című 1964-es glosszájában nevezi Illyést Cs. Szabó) és az Osztályfőnök, azaz tisztelettudóbban: a nemzet sorsáért aggódó költő meg a javíthatatlan tanár, az osztály szemét állandóan magán érző felelős tartású pedagógus, a lesújtó műveltségű mindent tudó férfiú, akit barátja egyszer csúfondárosan elnevezett kis Larousse-nak, s akinek egy tragikus sorsú régi társ, Örley István azt jósolta, szép halál várja, könyvhalmaz alatt végzi életét". (8) Amikor Cs. Szabó és Illyés nekiindultak Európának, akkor még a második világháború borzalmai után nem tért magához az öreg kontinens. Talán ennek hatására könyve mottójául Cs. Szabó a Franciaországi változatok egyik mondatát választotta: „Arról beszélek, hogy ami egyszer szép volt, az nem múlik el soha". Ide illik Albert Pál hosszú és kitűnő mondata arról, ami éppen ezt árnyalja: „A Hunok Nyugaton, időnként megindító őszinteséggel és emberi melegséggel az eltűnt idő, az idő kifogó, 133
