Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 11. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT CS. SZABÓ LÁSZLÓ - Borbándi Gyula: Pótolhatatlan nyugati magyar intézmény

nem lehet felülmúlni Cs. Szabó esszéiről: „Üssük fel bármelyik esszéjét, rögtön szemet szúr, hogy az ismertetésre szánt téma feldolgozása hemzseg a gondolattársításoktól, képektől, valósággal ezek burjánoztatásával zajlik, pontosabban azt is mondhatnám, bonyolódik. S bajos eldönteni, vajon nem a bővítmények képezik-e a lényegesebb mondanivalót. A mindent átható drámaiságot mindenesetre ezek tartják magasfeszültségben. S nem elég a cselekvő igék hang- és látomáserősítőjét említeni, s nem csupán arról van szó, hogy a tárgyalt fogalmat, személyt, s főleg magát a szerzőt ádáz tusa kimenetelének függvényeként érzékeljük - maguknak az összecsapó erőnek a kiléte szabja meg a Cs. Szabó-stílus jellegzetességét."(4)

Több ízben határozottan tiltakozott a ráaggatott „esszéista" jelző ellen, hangsúlyozva, hogy ő műfajokkal kísérletező író, és nem csupán az esszéírásban járatos. Azonban, ha megvizsgáljuk az esszéit (nem csak mennyiségileg), akkor írásművészetének a kiteljesedését ebben találhatjuk meg a leginkább, de ezen a műfajon belül is rendkívüli változatosságot tudott teremteni. Tumertől a késő reneszánsz Anglia kulturális viszonyáig, Poussintől Proustig mindenről mélyen és főleg élvezetesen tudott írni. „Ebben áll a nagy titok": vagyis az élvezetes elbeszélő tehetségében, ami egy vele született lényeglátással párosult. Pár mondattal össze tudta foglalni távoli korok eseményeit, művészetét, ízlését és furcsaságait. Maga mondta el, mi az esszéírás lényege: „... órákra beosztható kitartás, széleskörű anyagismeret, jó memória, a tudáson átvilágító lírai vonzalom a témához, felismerhető személyes stílus". Ennek volt a mestere, s írásai révén már életében fogalommá vált. Kiválóan tudott szellemileg beleilleszkedni más korokba. Szépirodalmi lendületű esszéket írt, általában lábjegyzetek nélkül, amiben hű maradt nemzedéke munkamódszeréhez. Egyszer megvallotta, hogy igazából az őt megelőző nemzedék pozitivista lábjegyzetelése taszította el a „tudóskodó" esszéstílustól. Munkamódszere nem létezett, mert „alkalom szüli az esszét" - vallotta. Általában nem készített tervet az írás menetéről, nem állt tisztán előtte az alapváz, csak az „íráskényszer" hajtotta. Az első fogalmazás a munka végén szemétkosárba került. A logikus elrendezés a második szövegezésre hárult, ami szintén kézírással (ceruzával) a megsemmisítés tudatában készült. „Eltörlöm magam mögött a szégyen nyomait" - írta; „csak a harmadik műveletnél, a gyötrelmes soronkénti stiláris tisztogatás közben ülök írógéphez, mert a gépelt szöveg majdnem úgy eltávolít szavaimtól, mint a nyomtatott. Szembeszöknek az apróbb gondolati szakadások, szóismétlések, a suta vagy kétértelmű szórend, s a csupán félig találó alany, állítmány, jelző". Az öncenzúráján átengedett írás újabb tisztázásra szorul, és a negyedik vagy ötödik változat kerül az olvasó szeme elé. Hitt abban, hogy nincs végleges szöveg. „Amikor - Illyéssel - egy rögtönzött beszélgetésen arra terelődött a szó (a 60-as években), hogy kik tudnak prózát írni magyarul - ha kell, bal kézzel, akár -, a mesterek közt kitüntetett helyen őt is emlegette." (5)

Esszéírói tevékenysége igen széles területet fog át, esszéinek három, szinte állandó érdeklődési köre van: az olasz reneszánsz, a klasszikus angol festészet és Shakespeare munkássága. Az olasz reneszánsz iránti vonzalmát a nagyszabású Dante-, Michelangelo- és Leonardo-esszéi mutatják: A megszabadított száműzött, Az öreg Michelangelo és A barlangkutató. A klasszikus angolt festészet és Tumer iránt érzett tiszteletét két nagy összefoglaló tanulmánya: a Száz arany esztendő 1760-1860, A természet én vagyok, és több kisebb esszéje: A legnagyobb, Három esszé a művészetről bizonyítják. Shakespeare iránti figyelmét pedig egy vaskos kötetre való drámaelemzés (pl. a Hamlet, A velencei kalmár, a Szentivánéji álom, az Athéni Timon, a Lear király értő és aktualizált magyarázata) és több tanulmány: például a Tévedések játéka, az Aranykor a vaskorban igazolják. Ezek mellett jelentős irodalom- és művészettörténeti esszék sorakoznak: Aristophanészről (Szép fáról még függni is szebb), Vergiliusról (A pásztorok királya), Horatiusról (A költő háza), Byronról (A veszett lord), Victor Hugóról (A száműzött sziklája), Proustról (Megváltás Szodomában), T. S. Eliotról (A négy vonósnégyes), a XVIII. századi francia művészetről (Gáláns ünnep, nyaktilóval) és a XVH. századi holland művészetről (Kis nemzet nagy becsülete). Természetesen tanulmányainak és esszéinek sorát lehetne tovább bővíteni, hiszen ezek feldolgozásával és összegzésével még adósa Cs. Szabónak a magyar irodalomtörténetünk, de ennek a tanulmánynak nem ez a legfontosabb célja.

Esszéírói munkásságának külön fejezetét alkotják azok az írások, amelyek a magyar irodalom örökségét és kortársi eredményeit elemzik. Az erdélyi magyar kultúrával a Pro és kontra, Zrínyi Miklóssal A félhold jegyében, Petőfi Sándorral a Petőfi Párizsban és a De látom amottan a téli világot, Arany Jánossal pedig az Arany a szabadságharc után című esszéi foglalkoznak. A magyar költészettel kapcsolatos nézeteit három hosszabb tanulmányban fejtegette: az 1953-ban kiadott Magyar versek Aranytól napjainkig című antológia bevezető tanulmányában (erre később részletesen is kitérek), A magyar költészet századaiban, amelyet 1962-ben bevezetőnek szánt egy francia nyelvű antológia (Anthologie de la Poésie Hongroise) elé, valamint Egy nép s a költészete

131