Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 11. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT CS. SZABÓ LÁSZLÓ - Borbándi Gyula: Pótolhatatlan nyugati magyar intézmény

szellemi utóvédharcosaként, ahol több évtizedes fizikai és szellemi elnyomás alatt is ugyanúgy születtek szellemi termékek, mint máshol, csak az elnyomás mindenre rányomta a bélyegét. Ezt érezte erkölcsi kötelességének: javító szándékú kritikával illetni az emigráció - pártállamtól - független sajtófórumain, hogy dokumentálja az utókor számára például az eltorzított magyar irodalomtörténet-írás marxista csúsztatásait.

Vitacikkeiben, tanulmányaiban érzékelhető, hogy egy felkészült, mély kultúrával rendelkező értekezővei állunk szemben, aki helyes arányérzékkel adagolja az ismeretanyagát, melyet „látványos" képekbe tömörít. Megfogalmazásbeli pontossága, nyelvi bravúrjai és választékos stílusa minden olvasója előtt ismeretes, például ahogy a XV. századot jellemzi: „Mindig öldösték egymást a néprajok a nagy kaptárban, most azonban maga a kaptár hullt szét: a keresztény Impérium. Üresen kongtak a középkor nagy szózatai, kipergett az értelem a fennkölt szimbólumokkal". Vagy Szenczi Molnár Albert munkásságának összegzését találóan ekképpen fogalmazta meg: „az önkéntes számkivetést választotta, az örökké tartó ínséges bolyongást, de magyar nyelvű munkák védelmében; a nyugati világ tudós levegőjére volt szüksége, hogy honfitársainak dolgozzék. Külföldön élni, s haza gondolni mindennapos lelkigyakorlat neki." Ha végiggondoljuk Cs. Szabó sorsát, tulajdonképpen azt is gondolhatjuk e sorok olvasása után, hogy önmagáról írta ezt a pár mondatot, mert a Szencziről írottak szinte minden sora ráilleszthető Cs. Szabó élethelyzetére is.

Sajnos Cs. Szabó személye és munkássága is azokéhoz hasonló, akik nem véletlenül maradtak ki a tankönyvekből. Ezen nem lehet a kelleténél jobban csodálkoznunk, hiszen Londonban alkotott, tehát egy olyan felségterületen élt, amelyben az írók „bekapcsolódtak a hidegháborúba". Beszélnünk kell arról is, hogy minden háború utáni korszaknak megvolt a szellemi modulátora és a saját cenzúrája. Először a Révai-, később az Aczél-féle kultúrpolitika hivatalosan nem engedte a határon túli magyar irodalmi élet támogatását, de nemcsak azt, hanem meg- és elismertetését sem. Az oktatásban (másfél évtizeddel a renszerváltás után!) hangsúlyozni és tudatosítani kellene a felnövekvő nemzedékekkel a magyar irodalom sokszínűségét és többszólamúságát. Ez utóbbira mondta Illyés Gyula az ötágú síp hasonlatát, ahol minden lyuk egyenkénti befogásával is meg tud szólalni, de összhangzásával válik dallammá, és így egészében képes csak kiteljesedni. Ezt kellene megjeleníteni az irodalomtankönyvekben a következő nemzedékeknek, hiszen ennek kimutathatóan is lelkileg formáló ereje lehet az ifjúság számára.

Nagy ívű pályát írt le, s emigrációja meghatározó állomásainak és alkotásainak egy részét igyekszik - a századik születésnapja alkalmából - jelen írás felvillantani, mert példaértékű volt az élete az utókor, illetve az utódok számára is. Példaértékűnek nevezhetjük az életét, mert bebizonyítja mindannyiunknak azt, hogyan lehet valaki külföldön élve is hűséges alkotója a hazájának, képviselve egy idegen országban is olyan értékeket, amelyeket szülőföldjéről vitt magával. Londonból látta és figyelte Magyarország kulturális és irodalmi életét, amelyhez kritikai fenntartásokkal közelített. Ezeket a munkáit megismerve felfedezhetjük, hogy összefüggései, meglátásai mennyire újszerűek, legalábbis a hazai szemlélettel szemben. Ebbe a látásmódba való betekintésért is szükségszerű foglalkozni Cs. Szabóval s az emigráns irodalommal, amely új dimenzióban láttatja az embereket, az alkotásokat, a kultúrát, és ezáltal a világot is.

„Jót s jól! Ebben áll a nagy titok."

Az esszéista „Csé"

Kazinczy Ferenc A nagy titok versének első sorát választottam az esszéíró Cs. Szabóval foglalkozó rész címéül. Nem véletlenül! Tudniillik Czigány Lóránt A mi Kazinczynk címet adta annak a tanulmányának (3), amit Cs. Szabó László 75. születésnapja alkalmából írt. így nevezték Cs. Szabót, akit az emigrációban élő írók fiatal és idős nemzedéke irányítójának, vezetőjének, vagy ahogy az akkori '56-os fiatal írók „osztályfőnök úrnak" tekintették. Tekintélye volt, tisztelték és kikérték a véleményét. Színes és érdekes személyisége, karakteres, megalkuvást nem tűrő egyénisége köztiszteletnek örvendett az emigráns költők és írók körében. Mindenki tudta róla, hogy még „otthon" az esszéista nemzedék tagjaként, a tragikusan elhunyt Szerb Antal, Halász Gábor és Sárközi György írótársa volt, aki Babitsosai és a Nyugat folyóirattal állt kapcsolatban.

Ha bármelyik esszéjébe beleolvasunk, rögtön szembeötlik, hogy az ismertetésre szánt téma feldolgozása tele van asszociációkkal. Szinte már az első szóval életre kelnek a betűk, s az olvasó egy középkori kisváros főterének a sarkán találja magát. Karátson Endre találó megfogalmazását

130