Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 11. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT CS. SZABÓ LÁSZLÓ - András Sándor: Cs. Szabó László fikciós prózájáról

lembe vesszük. Ami fontos ugyanis, az az igény. Azt kérjük számon, azt értékeljük, arra hagyatkozunk, akár bizalommal, akár kétkedve, akár megcsalatkozva. Nemcsak a törvényszéki gyakorlat, de a legbanálisabb hétköznapi kommunikáció és megállapodás lehetetlen lenne, ha nem ezzel az igénnyel élnének az emberek. Ezért érdekes Cs. Szabó „neofrivolitása", amellyel elegyíti a kétféle igényt, az igazmondásét és a konfabulációét és úgy, hogy ne egyenlítődjenek ki, egyik se oldódjék fel teljesen a „másikba", vagyis az igazmondás a konfabulációba, amikor is minden fiktív, sem a konfabuláció az igazmondásba: ez az irodalmi „realizmus", mint „magasabb igazság", arisztotelészi mimézis. Van, amikor ez utóbbi megtalálhatónak tűnik Cs. Szabónál, de van, amikor a két igény párhuzamos (a nem-euklidészi geometria szerint), egymásba viliódzik, és - ami a legfontosabb - van, amikor a szürreál a konfabuláció igényét is megtöri, nem az igazmondás, hanem a játékosságot magában foglaló valamiféle sejtetés igénye szerint. Ez a valamiféle ugyanis a szürreál nem igazán meghatározható jellegzetessége: se nem „igaz történet", se nem „fiktív történet", hanem a valóság mélyebb/magasabb sejtetése. Nem egy mélyebb/ magasabb valóságé, hanem a valóságé egy mélyebb/magasabb perspektívából. A valóság pedig emberek számára „alapvetően", azaz eredendően magában foglalja „az embert", egy (fizikai)-pszichikai-szellemi közeget és alkimista konyhát - nyersanyaggyártó és feldolgozó műhelyt -, amelyben minden érzékelhető, érezhető és gondolható keletkezik és elegyedik, készül és készít: hatékonykodik.

A kolostor előtt igen rövid írás, alapos elemzése valószínűleg jóval hosszabb lenne, ahogyan az Kafka rövid paraboláinál megszokott. Ez az írás is egyfajta parabola és mondhatni, mindegyik részlete, szövegrésze, szótartozéka fontos. Cs. Szabó szerethette, mert ez volt az egyetlen korai prózája, amit az 1955-ös Irgalom című kötetébe felvett. Bizarr, manierista, mindenképp hiperbolikus, de nem humoros célzatú metaforák jellemzik. Már a legelején: „Egy reggel megszöktünk a régi városból. Magas hegyen fészkelt, öt sarka lenézett a szakadékba. Ha jól emlékszem, minden sarkán egy kolostor őrizte, nehogy levesse magát a szikláról. Talán hűtlen ez a fénykép, viszolygó emlékem sokat feketített rajta. Féltem a várostól, tehát utólag egész félelmessé tettem." (A kígyó, 81. o.; Apai örökség, 2004,143. o.) A „viszolygó emlékem" még jelzi a kint és a bent felismert kettősségét, ami a későbbiekben már csak rejtve sugallt: „Az emberek olyan nesztelenül ebédeltek, mint egy kísértethajón. Sokszor már azt hittem, hogy makaróni helyett csak egy látomás lóg ki a szájukból." (u. o.)

Az én-elbeszélő elmenekül asszonyával egy másik, szintén hegyi, de barátságos városba. A manierista képek, hasonlatok folytatódnak: „Volt a városkában egy híres kolostor. Alsó részét a sziklából vájták ki régi római tudománnyal s a nehéz alapokra egy csúcsíves ékszerládát építettek. A kő a hatalmas föld alatti boltozattól a csúcsíves tetőig mind jobban lágyult, az alsó templom sasokat költhetett volna ki, a felső templom fecskéket." A sasok közismerten a magasban fészkelnek, ezúttal nyilván megfontoltan kerültek a mélybe: „Énekszó hívott be az alsó kapun. (...) Fehér barátok énekeltek a kivilágított oltár körül. Nem értettem a szöveget, mégis tudtam, hogy a sötétséggel viaskodik." (i. m., 84., ill. 144. o.) A fehér és a fekete kontrasztja ettől kezdve a szöveg végéig tart, de közel sem egyszerűen. Fekete egyenruhájú árvaházi lányok a legvégén „tejszínű tekintetükkel" tűnnek fel. Vakok. Ez a végső felfedezés. Korábban úgy mondja az én-hang, hogy az egyik kislány volt vak és: „Az árvák játszani tanították a vakot." A legvégén, a megírás olyan fordulatával, amilyen a Torre Annunziata legvégén olvasható, derül ki: „Mind vak volt. A gyakorlott vakok tanították a kezdőt." (i. m., 86., ill. 145. o.) A megjelenítés olyan érzékletes, hogy nem árt neki, ha az olvasó felismeri allegorikusságát. Az előző bekezdésben az elbeszélő ugyanis allegorizálja az árváknak a vak lány köré szövetkezését: „Talán így tennének a felnőttek is, ha hagynák. De a hamis próféták mindnyájunkat megvakítanak, dühös rémülettel tapossuk egymást a réten." (u. o.)

54