Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 11. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT CS. SZABÓ LÁSZLÓ - András Sándor: Cs. Szabó László fikciós prózájáról

végig első szám első személyben szólal meg. Az „én"-nel szóló nincs azonosítva sehol, az olvasó így szinte kénytelen azt a szerzővel azonosítani, Cs. Szabónak tulajdonítani. Külön kérdés, hogy fontos-e ez. Elsődlegesen azonban, hiszen attól függetlenül, hogy az olvasó kinek tulajdonítja az „én"-nel szólást, az fontos, hogy megtörténik, vagyis az, hogy váltakozik az 1. és a 3. személyű megszólalás. Az 1. személyű ugyanis nem volt, nem lehetett jelen az elbeszéltek java részénél, és nem utal senkire, akitől megtudhatta volna azt, amit ő (?) - mindenképpen a szerző - 3. személyben mesél el. Ez az elhallgatás a megjelenítettek kitalált jellegét, fikcionalitását jelzi, és egyfajta feszültséget teremt a megéltek-szemé- lyesek és a csak-megjelenített-személytelenek között. Úgy tűnhet, a személytelen megjelenítés a személyes vallomásoktól nyeri valóság-hitelét, holott ha meggondolja az olvasó, hogy mit olvasott és mi is történt ővele, rájöhet, hogy éppen fordítva van: a személyesnek tűnő vallomások a személytelen elbeszélésszakaszok (megjelenítések) miatt válnak fiktívvé, és annál inkább, minél kevesebb tudható meg a személyesen szóló elbeszélőről.

Egy prózaszövegnél, mint az említett, csakis a könyv szerzője lehet az író, akkor pedig az író egyszerre lehet valós és fiktív személy. Lennie kellett egy valós személynek, hiszen van egy szöveg, az „én"-nel szóló beszámoló személye azonban lehet fiktív, és ha a szöveg tetemes része minden megjegyzés nélkül harmadik személyű elmondásba vált, akkor az egész szöveg, a szövegegész egy fikciós szöveggé, vagyis egy valós szöveggel jelzett fiktív történetté, illetve elmefutammá válik. Az elmefutam kitételre az a zavar ösztönöz, hogy még az aránylag novellisztikus A kígyó sem igazán egy történet, hanem egy történet manipulált elmondása. A különbség nem abban keresendő, hogy az elmondás nem vonatkozik semmire a szövegen kívül, hogy nem valós megtörténtek írásban rögzített elmesélése történt, és hogy olvasáskor nem megtörténtek elmesélése történik. A lényeg, úgy tűnik, inkább az, hogy ami olvasható, nem igazán elbeszélés, nem mese felnőtteknek, hanem törekvés egy szövevényes és dinamikus állapot, illetve helyzet jelzésére.

Walter Benjamin Az elbeszélő (1936) címmel Cs. Szabó László korai prózaírásainak idején írt arról, hogy a régiek még tudtak mesélni, tapasztalatot átadni, a mostaniak már nem. Végül is azt feszegette Benjamin, ami az elbeszélő, a mesemondó halálának mondható. („Az elbeszélés művészete a végéhez közeledik, mert az igazság epikus oldala, a bölcsesség kihal." [Illuminationen. Frankfurt/M, Suhrkamp, 1961, 413. o.]) A „mesemondó halála" a nietzschei „Isten halott" kitételére emlékeztessen, bár egyúttal arra a - Rilke Malte Laurids Brigge feljegyzései című könyvében olvasható - megállapításra is, hogy a régiek még tudtak meghalni. Ha meggondoljuk, hogy a halott is van valamiképp, - ha nincs róla semmi jel, akkor nincs halott se -, megérthetjük, hogy „a mesemondó halála" kitétel nemcsak azt jelenti, amit mond, hanem azt is, amiért elhangzik. Annak a jele, hogy a mesemondó és a mesemondás, az elbeszélő és az elbeszélés emlékével készülnek a már-nem-mesék, a már-nem-elbeszélések. Minden egyes, az elbeszélés és a mesemondás gyakorlatára emlékezve írás esetében arra történik kísérlet, hogy egyszerre jelződjék a mesemondó halála és megtörtént feltámadása egy meglehetősen meghatározatlan dimenzióban, vagyis egy kaozmikus világban.

„Nincsen valós mércénk, amellyel megkülönböztethetnénk egy irodalmi verbális struktúrát attól, ami nem az. (...) Aztán felfedezzük, hogy nincs szavunk, amely megfelelne a költészetben a »költeménynek«, vagy a drámában a »színműnek«, arra, hogy megnevezzünk egy irodalmi művet", vélte Northrop Frye két év híján 50 éve (Anatomy of Criticism. Four Essays. Princeton UP, 1957, 13. o.), és a helyzet azóta nem változott. Erre a helyzetre vonatkozott az előbbi kitétel a meglehetősen meghatározatlan dimenzióról egy kaozmikus világban. Nos Cs. Szabó legkorábbi prózája Frye megállapításai előtt harminc és Benjamin esszéje előtt néhány évvel már ebben a szituációban készültek és jellegzetesen úgy, hogy nem reflektáltak rá, nem foglalkoztak a problémával a szövegben, nem

48