Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 10. szám - Lengyel András: „...szólj, Szokrates, van értelme még?”

leszögezte: „A múlt filozófiája nem vonatkozott a valóságra. Az utolsó lényeges európai filozófia tulajdonképpen Platóné volt. Azóta semmi nem történt. Csak egyes korszakok történeti és kollektív szenvedélyei és szubjektív véleményei csapódtak le többé-kevésbé szerencsésen megfogalmazott rendszerek formájában. A létről magáról semmit sem tudtunk meg" (662). Kérdés persze, mi ez a valóság, mi ez a lét, amelynek filozófiai megragadását hiányolja? Erről Hamvas keveset mond, de hozzászólása egyik helye két vonatkozást kielemezhetővé tesz. „Minden volt - mondja hozzászólásában -, csak gondolkozó nem volt, aki látta, hogy ezek a koreszmék [ti. az európai filozófiai alakváltozatai] a filozófust a valóság átélésében csak akadályozzák; csak gondolkodó nem volt, aki valamennyi áramlaton és szenvedélyen és divaton kívül és felül áll, és akit semmi más nem érdekel, csak a valóság." Pedig a követelmény szerinte ez: „Ne koholjon elméleteket és rendszereket! Ne konstruáljon! Ne fejezzen ki szenvedélyeket! Mondja meg, hogy mi az, ami: van" (662). A „valóság" tehát, amennyire e fejtegetésből kiérthető, végső soron két mozzanattal határolható körül: van és átélhető. S erről, szerinte, a valóságkonstrukciók az újkori Európában nem tudtak érdemlegeset mondani.

Figyelemre méltó mindkét mozzanat. Realisztikus elem, hogy a „valóság" előf öl tételezését, a valóságkonstrukciókat elutasítva sem hatálytalanítja: a lét, a valóság van. Az átélhetőség szempontja viszont, bármennyire kézenfekvőnek tetszik is, lényegét tekintve pszichológiai mozzanat. Hogy ez a „valóság, ez a „lét" értelmezhető és leírható volna, nem állítja, egyedül csak azt vélelmezi, hogy „átélhető". (Valószínű, hogy éppen ez az átélhetőség az, ami lehetővé teszi, hogy - Hamvas szerint - a művészetek és az irodalom többet mondjanak a „valóságáról, mint a filozófia.) Ez a mozzanat értelemszerűen a szubjektumot s a személyest állítja előtérbe. Ám az a tény, hogy Hamvas a valóság előf öltételezését nem vonja vissza, nem hatálytalanítja, sőt erre vezeti vissza az igazi filozófiát, messzemenő konzekvenciákkal jár: „egyetlen komoly és igazi filozófia van és ez az, amely tényleg a valósággal foglalkozik, amely túl van korszakokba ragadt világszemléleteken és csak az érdekli, ami: van" (662).

De ha így van, föl kell vetni azt a kérdést is, mi volt az oka a kudarcnak? Mi volt az, aminek fölszámolása lehetővé tenné a „van"-ra irányuló „igazi" filozófiát? A kérdést maga Hamvas is fölteszi s meg is válaszolja: „Mi volt az oka, hogy Európában egyetlen gondolkozó sem volt, aki a valóságról beszélt volna, vagyis, aki a kor történeti áramlataiból ki tudott volna emelkedni? Mi volt az oka annak, hogy a filozófusok közül senki sem volt, aki a kollektív szenvedélyekből ki tudott volna lépni? Az éberség hiánya" (662).

Nem kétséges, ez a hamvasi válasz („az éberség hiánya") valójában nem több, mint egy pszichologizáló metafora - az „alvás", a lét nagy problémái iránti érzéketlen közömbösség metaforája. Viszonylag kevés megfoghatót mond ki tehát vele s általa Hamvas. Ezért, elveihez híven, e metaforát, tehát a választ egy példázatban próbálja kibontani. „A filozófus - mondja ki itt Hamvas - aludt. A kor szenvedélyeiben szunnyadt, mint Európa többi embere, az államférfi, vagy a pap, vagy az uralkodó. Elvakulva és tompán belemerült a kollektív tömegállapotokba, ahonnan ki sem látott. Azt hiszi, a valóságot látja - pedig csak a kor vágya volt; azt hiszi, hogy a léttel áll szemben, pedig, amivel szembenállt, csak az idő illúziója volt. Ott bóbiskoltak mindnyájan, a tudósok, a vezetők, a miniszterek. Nem látták meg a valóságot. Nem látták azt, ami van. [...] A filozófus nem tudta, ha egyáltalán valakinek feladata, kötelessége, hivatása, küldetése, sorsa és végzete, úgy a filozófusé, hogy a szenvedélyek sűrű, sötét álmába zuhant emberiséget felébressze és a valóságba beleállítsa és a léttel szembeállítsa. A filozófusok is olyanok voltak, mint az Olajfák hegyén a tanítványok" (662): aludtak, amikor ébernek kellett volna lenniük. E példázat súlyát kétségkívül a szakrálisba való átvezetés adja; az „éberség hiánya" ezáltal a legnagyobb vétséggé válik. Ám mélyen jellemző, hogy ez a Bibliai allúziókba átfejlődő gondolatmenet a bibliából egy

98