Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 10. szám - Lengyel András: „...szólj, Szokrates, van értelme még?”
ponton visszavált a szociológiaiba. „Mialatt az Úr imádkozik - mondja Hamvas mindnyájan bóbiskolunk, az utolsó éjszakán, lehet. Senki sem vigyáz. És mindegyik tiltakozik az ébredés ellen. Hagyjatok aludni, nem akarok felébredni, nem akarom látni a valóságot, nem akarok tudni arról, ami van. Inkább isznak, lerészegszenek, inkább művészeteket csinálnak és háborúba mennek, nehogy fel kelljen ébredniük és szembe kelljen nézniük azzal, ami a valóságban van. Az élet komplikáltsága nem egyéb, mint folytonosan újabb meg újabb haladék kitalálása, nehogy fel kelljen eszmélni a valóságos létre. Az egész emberiség olyan, mint az alvó tanítványok [az Olajfák hegyén], akik mindig újabb narkózist találnak fel az ébredés ellen. És szundikálnak szépen ágyúdörgés, menekülők jajgatása, bombarobbanás közepette, csendesen szundikálnak" (663). A hozzászólás elszórt utalásai nyilvánvalóvá teszik, hogy a ,,[m]ost már veszedelmes, bűnös és sötét alvás"-nak ezt a kritikáját a világháború, az „apokaliptikus idők" élménye váltotta ki (vö. pl. 663). Maga Hamvas is egy korélményt artikulál tehát. Ám nem kétséges, hogy ez a kritika, a maga metaforikája, példázatszerűsége ellenére, jól veszi észre a világállapot specifikus vonását: az önáltató valóságtagadás kulturális kódjának általánossá, de legalábbis uralkodóvá válását. Az új filozófiával szemben támasztott követelménye („A jövő filozófusának ébernek kell lennie" [663]) tehát egyszerre sokat és keveset mond. Keveset, mert egy metafora teherbírása mindig kicsi; és sokat, mert ami mögötte van, alapvető fontosságú fejleménye a kései modernitásnak. Hogy az „éberség" mint program és követelmény mennyire realizálható, másik kérdés. 7 Hamvas Bélának a filozófiáról alkotott képe s a mögötte meghúzódó, e képet végső soron konstituáló saját filozófiája nem szokványos, szcientista kísérlet; az 1944 előtti magyar filozófiában csaknem egyedül áll. Ugyanakkor az újabbkori európai filozófiában már egyáltalán nem társtalan ez a kísérlet. Ahhoz a nagy vonulathoz tartozik, amelyik Kierkegaard-ral és Nietzschével indul s a kortárs „egzisztencialistákban", mindenekelőtt Jaspersben tetőzik - elsősorban velük rokon s több ponton a „fordulat" utáni Heideggerrel is párhuzamot mutat. Ám hozzájuk mérten is önálló, saját formájú és stílusú gondolkozói magatartás az övé. Saját, egyedítő filozófiai arculata két fontos körülményből vezethető le. Nyelvismerete és tájékozottsága igen széles körű volt. Önmagát, aligha véletlenül, olvasmányairól szólva 1937-ben így jellemezte: „Valaki, aki nyolcéves kora óta olvas, először egy, aztán két, végül vagy nyolc nyelven s ahogy ízlését minden étel, szemét minden forma, fülét minden hang befogadására, megértésére és átélésére szoktatta, hogy a világ nagyságából semmit el ne mulasszon, a könyvet nem érzi szenzációnak, hanem mindennapi tápláléknak és úgy olvas, ahogy lélegzik" (Hamvas 1937.149). Foglalkozása és életformája valóban a könyvtárosság volt, életének alapmetaforája alighanem a könyvtáros szó lehetne. Nemcsak irodalmat olvasott, hanem szinte mindent, a modern tudomány legkülönbfélébb vonulatait és fejleményeit, a pszichológiától a szociológiáig, a filozófiától a keleti misztikáig. Intellektuális képességei, nyelvismerete és életformává vált szorgalma lehetővé tette számára, hogy az emberi tudás hatalmas területeivel ismerkedjék meg, s ezeket valamiképpen folyamatosan integrálja is gondolkodásába. Ilyen széles körű tájékozottsága a megértés szintjén csak nagyon keveseknek volt - a 20. századi magyar gondolkodástörténet szereplői közül legföljebb Németh László, majd (később) Vekerdi László említhető hasonlóan széles merítésű nagy, integratív egybeolvasónak. Tudása azonban, minden olvasottsága ellenére, nem tudományos tudás volt. Illik rá Vekerdi László egyik (nem róla tett, de rá is vonatkoztatható) megállapítása: „A tudomány [...] szeparált tartományokra szabdalja fel a valóságot, és mindegyik tartomány belsejében 99
