Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 10. szám - Lengyel András: „...szólj, Szokrates, van értelme még?”
emberiségben őrizni és fenntartani" [vő. 38.]), e szférában sérül a legjobban. Az ellentét lényege ugyanis számára nem más, mint egy kettősség: „olyan álláspont, amely tele lehet isten nevével, tele lehet törvénnyel, tudással, igazzal, azzal a hittel, hogy az emberiség javát és Isten dicsőségét szolgálja; ez a teológia. És vele szemben a vallás, az elementáris metafizikai ösztön kitörése, amely dadogva imádkozik, értelmetlenül térdre veti magát, s amelyben a hit oly vakon ég, mint a meggyújtott vér" (472). A szakrális szférának ezt a mély és eliminálhatatlan hasadását Hamvas persze megszüntette volna, egységesítve azt, ami széthasadt. A vallásfilozófia lehetséges szerepét éppen ebben látta. „Nem elszegődni sem az inkvizitorhoz, sem a szektákhoz; az előbbi könnyen válhat sátánivá, ahogy Dosztojevszkij is látta; az utóbbi könnyen fajulhat patológ hóborttá, s ezt mindenki tudja" (472). A feladat e téren tehát az: „meglátni azt, ami a teológiában nagy és azt, ami a vallásban a ténylegesen realizálódott isteni" (472). Vonzalmai azonban, s ezt ki is mondja, mégis inkább a vallás felé vonják. „Európában [ugyanis] a túltengő teológia, amely konstruál, megállapít, uralkodik, párhuzamosan működik egy autokratikus államrenddel, egy doktrinér tudománnyal és filozófiával és absztrakt morállal - minden ponton szemben áll a vallással, amely merő érzület, áhitat, ösztön, amely parallel a társadalmi szabadságtörekvésekkel, a szabadon teremtő szellemmel, a misztikus intuícióval és a konkrét humánus emberi jósággal" (473). Megítélése szerint pedig éppen ez a szembenállás „Európa kétezer éve égő sebe". „S ha a vallásfilozófiának van jogosultsága: itt van. Itt kell látnia, gondolkodnia, kapcsolatot teremtenie, ítélnie, kutatnia, megértenie" (473). Meggyőződése: „Az emberi egyén, az Én, a szubjektum, az egzisztencia, a lélek önmagában szükségképpen vallásos" (473). 6 Ez a modernitáskritika, ha a saját - implicit - koordinátarendszerén belül értelmezzük, kétségkívül a lehető legélesebb s legmélyebb. De, jellegéből következően, benne rejlik annak - Hamvas által is érzékelt - veszélye, hogy az elégedetlenség belesüllyed valami pusztán „lírikus érzületbe", s az elégedetlenségből kis körre korlátozódó, izolált szekta nő csak ki. Ezt viszont Hamvas már semmiképpen nem akarta; a világháború eszméltető élménye fogékonnyá tette egy ellenkező irányú út vonzására: az addig kollektive meg nem látott, vagy inkább meg nem értett „valóság" fölfedezésére. A nyitásnak ez a lehetősége adja a hatodik, 1943 májusában elmondott hozzászólás újdonságát. A téma ekkor A filozófia jövője volt, de Hamvas nem valamiféle utópikus jövőképet vázolt föl, hanem kritikáját mélyítette el, illetve irányította olyan összefüggésekre, amelyek addigi hozzászólásaiban rejtve maradtak. Kritikája lényege meglehetősen sarkos. Jungra hivatkozva mondja ki, hogy „az európai, főként a újkori filozófia a valóságról érdemlegeset nem mondott. Ez az egész filozófia Bacontól Nicolai Hartmannig kizárólag kollektív állapotok, vagy ha jobban tetszik, történeti szenvedélyek, vagy ha még jobban tetszik, világszemléletek kifejezése volt. Semmi egyéb" (661-662). „A művészet, az irodalom, a regény, a költészet a valóságról igen sok esetben tulajdonképpen végtelenül többet mondott, mint a filozófia. Ezt nagyobbára tudjuk. Nem Jungtól. Vannak és a közelmúltban voltak elegen, szociológusok is, akik mondták, itt volt Nietzsche, Scheler, Klages, Jaspers, voltak művészettörténészek" (662). Ez a beállítódás, ha jobban meggondoljuk, fölöttébb érdekes. Hamvas ugyanis, mint a tudományról s a tudásról alkotott nézeteiből már kiderült, tisztában volt vele, hogy a tudományos tudás valóság-konstrukciók sora. Ám, úgy látszik, ennek ellenére a gondolati konstrukciók előtti, mondhatnánk primer „valóság" létezését nem vonta kétségbe, s nem függesztette föl. Sőt, éppen e „valóság" filozófiai megismerésének és leírásának hiányát nehezményezte. Olyannyira, hogy e hiányt ismételten, megállapítása érvényét fokozva, 97
