Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 10. szám - Lengyel András: „...szólj, Szokrates, van értelme még?”
más, magasabb, szellemibb és a hatalmi aktussal csak közvetett kapcsolata van; a vallás is mérhetetlenül több mint puszta lírikus érzület. És mégse lehetett változtatni rajta" (471). A reformációt ugyan abból az összefüggésből vezeti le, hogy „a teológia nem vallás és a vallás nem teológia" (471), ám újra a hasadást kénytelen regisztrálni: „De a reformáció is csakhamar teológizálódott és a vallás újra kitört, egyre újabb szektákat alkotott. Itt van a baptisták, unitáriusok, szombatosok, metodisták és egyéb felekezetek mozgalmának értelme" (471). Mindez, persze, Hamvast nem valamiféle egyházszervezési problémaként foglalkoztatja - lényegesen többet lát benne. Példája, melyen e problémát megmutatja, nagyon jellemzően, a modernitás antinómiáinak éles szemű tudatosítójára, Dosztojevszkijre megy vissza. Az ő Nagyinkvizítorát interpretálva az inkvizítort „a világot a lázongó, zavaros elemektől" megtisztító aktorként láttatja, a lázongókat pedig „a tiltott tanításban való hit gyanúja alatt állók"-ként mutatja be. Maga a konfliktus pedig súlyos és feloldhatatlan. „Az inkvizitor tudja, hogy igaza van. Az egyház törvénye megköveteli, hogy az igaz hit abszolút volta érintetlen legyen. Az ember boldogulása itt és a túlvilágon az egyházon múlik. Istennek tartozik felelősséggel azért, hogy az emberek tömegét a helyes hitre bírja, ha másként nem megy, erőszakkal. Az inkvizitor tevékenységének motívuma nagy, erős, biztos és komoly. És akkor egyszerre elébe hozzák Őt. Ő, ahogy Dosztojevszkij hívja, a Szelídség, a Béke, a Türelem ura. A Szeretet királya. A Világ világossága. Ő is ott van az engedetlenek között? Ő sem híve annak az eszmének, amiért az inkvizitor küzd? A teológia találkozik a vallással. És az inkvizitor így szól a valláshoz: Eredj el, ne zavard a munkánkat, ne szállj szembe velünk, mert ha megteszed, kénytelenek lennénk másodszor is keresztre feszíteni" (472). Ez a példázat „a teológia és a vallás antagonizmusá"t jeleníti meg, de úgy is mondhatnánk, hogy az élet szempontjából nélkülözhetetlen „igaz hit" (vagy másképpen szólva: a „helyes hit") egymással szembeforduló pólusokra szakadását, egy nagy történeti hasadást diagnosztizálja. „íme: a helyzet, amelyben vagyunk, s amelyben Európa úgy látszik kezdettől fogva volt. íme az örök törvényvilág leküzdhetetlen ellentéte az örök érzülettel" (472). A problémának ez a formulázása kétségkívül összhangban van a pszichoanalitikus elmélettel, közelebbről a Freud emlegette „rossz közérzet a kultúrában" jelenséggel. S bizonyos is, hogy ez a diagnózis valamiképpen a modernitás „nagy pszichológusainak", Dosztojevszkijnek és Nietzschének a pszichologizáló korkritikájához csatlakozik, azt konkretizálja, viszi tovább. De - ahogy az említetteknél - Hamvasnál sem egyszerűen lélektani, vagy akár szociálpszichológiai leírásról van szó. A lelki itt egybeolvad a „kemény" struktúrákkal, illetve azokban jelenik meg. Hamvas ezt a maga módján nyilvánvalóvá is teszi. „Ne higgye senki - szögezi például le -, hogy ez a tragikus ellentét csak itt jelentkezik. Tudjuk, hogy mialatt az államok szilárd alkotmányainak teológiai magassága érinthetetlen, az államokban a polgárok személyes élete szerencsétlen. A tudományban a szabad teremtőtevékenységgel szemben ellenséges erő áll. A filozófiában a doktriner tan küzd a primer metafizikai szellemmel. Mialatt a teologikus morál eszményi követelményei felettünk, mint fényes kardok függenek, az igazi emberi jóság mérhetetlenül szenved. Ez az inkvizitori ellentét az európai élet minden területén látható. De sehol olyan mélyen, olyan fájdalmasan és olyan borzasztóan, mint éppen itt: mert mialatt a teológia érinthetetlenül áll, az emberiség igaz vallásában boldogtalan" (472). Kétségtelen, ez a modemitáskritika egy sor, szociológiailag és politikailag is értelmezhető elemmel bír; Hamvas ezzel tisztában is volt, látta s a maga módján, egészében el is utasította őket. De amikor ezt az antagonizmust teológia és vallás ellentéteként fogja föl, s az ellentét kicsúcsosodását a szakralitás szférájába helyezi, önmagához következetes. Az a szerep, amelyet egyedüli helyesként ismer el („az isteni élet képét és követelményét az 96
