Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 10. szám - Lengyel András: „...szólj, Szokrates, van értelme még?”
ha őszinte, szabad és önkéntelen" (197). Ez a kettős, tudománytól és művészettől egyként elhatároló értelmezés Hamvast Polányi Mihály személyes tudás-elméletével rokonítja, s jelzi, nem valamiféle egyéni önkényről van itt szó. A tudományos tudás szubjektivizálása azonban kétségtelen, s ez beleköti Hamvas fölfogását abba a nagy válságfolyamatba, amelyet első hozzászólásában ő maga is tematizált. Semmiképpen nem véletlen, sőt nagyon is szükségszerű, hogy azok a filozófusok, akiket - önigazolásként is - az „epigrammatikus filozófia" nagy alakjaiként fölsorol (Schopenhauer, Bergson, Heidegger, Jaspers, Klages) összefüggésbe hozhatók a válsággal. Ugyanakkor az is beszédes, hogy a fölsoroltak többsége, pl. Heidegger vagy Jaspers nagyon is írtak rendszerjellegű műveket, s ezekből a (terjedelmileg is) nagy művekből voltaképpen Hamvasnak kell kimazsoláznia az őt igazoló, lényegesként fölfogott megnyilatkozásokat. A hozzászólás igazi truvája azonban a Hamvasra oly annyira jellemző gnómaszerű zárásban mutatkozik meg. Álláspontja antropológiai alapjait fedi ugyanis föl, amikor kimondja: „Az emberi Én sem egyéb kísérletnél és töredéknél. Ez bennünk az igaz és valódi. Befejezetlenek vagyunk, nyíltak, megoldatlanok, fragmentárisak, kérdésszerű- ek és sorsunk essay-szerűsége bennünk a legigazabb" (198). Itt, saját elveit mintegy demonstrálva és összefoglalva, Hamvas eljut egy nagy kortapasztalat axiomatikus tömörségű kimondásához, mondhatnánk egy olyan „gnómához, amit Hérakleitosz és Laotse [is] művelt", s amely neki magának is legfőbb eszménye és ambíciója volt. 5 Az „örök filozófus"-nak a harmadik hozzászólásban adott jellemzése, az „isteninek" a középpontba állítása már előrevetíti, ami amúgy sem lehet kérdéses: annak a jelenségkörnek, amit konvencionálisán vallásnak szokás nevezni, Hamvas érdeklődésében, sőt egész irányultságában kitüntetett helye van. Evidens tehát, hogy ötödik hozzászólása éppen a vallásbölcseletet tárgyaló, 1943. márciusi vitaülésen hangzott el. Hozzászólása, „amely szükségképpen semmi egyéb, mint hozzászólás", egyetlen kérdéskört, a vallás és a filozófia viszonyát tárgyalja. Vagy talán még azt sem, csak egy ehhez a vizsgálathoz szükséges előzetes distinkciót ad meg: „van teológia és van vallás" (471). Ez a distinkció azonban hozzászólásában súlyos és tartalmas megkülönböztetés, s már maga a megkülönböztetés indoka is modernitás-kritikai applikációkkal jár. Az „újabb kori Európában [ugyanis] - mondja Hamvas - túltengő teológizmust, ezzel szemben [pedig] elsatnyult vallásosságot láthatunk", s „a teológia bizonyos tekintetben a vallás üldözője lett, a vallás pedig a teológia ellen fellázadt" (471). Sőt, tapasztalata szerint, ez „a kettő egymással valóban szembenáll és egymást fenyegeti" (471). A válság, amelyet e szembeállásban felfedez, meglátása szerint igen régi, a szakadás már korán megmutatkozott. „Európában - mondja Hamvas - Nagy Konstantin óta az egyház állandóan küzd az egyre tömegesebben felbukkanó eretnekségekkel. A VIII. és IX. században a veszedelem már oly nagy, hogy leküzdésükre világi hatalmakat kell igénybe venni", majd megszületik az inkvizíció intézménye is, mert „már az engedetlenség legveszélyesebb fokára jutottak" (471). Hamvas problémája mindebben ez: „Hogyan történhetett meg, hogy az alig kereszténnyé lett Európában ilyen veszedelmes válság támadt? Válasz: a különbség a teológia és a vallás között. Abban, ami azelőtt magától értetődően egy volt, most szakadás támadt. Valamely végzetes lépés folytán a teológia kezdett merő hatalmi aktussá, a vallás pedig kezdett merő lírikus érzületté lenni" (471). Hamvas, sajnos, nem mondja meg, mi volt ez „a végzetes lépés", ami hasadással járt, ám félreérthetetlenné teszi, hogy a válságot hatalom és szakralitás kettéválasztásában s egymással való szembekerülésében látja. S azt is kimondja, hogy ezáltal valami súlyos, megváltoztathatatlan folyamat vette kezdetét: „Mindenki tudta, hogy ez így sehogy sincs helyesen: a teológia több, 95
