Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 10. szám - Jagielski, Wojciech: Kőtornyok (Fordította: Pálfalvi Lajos)

hogy komoly erőket állomásoztassanak a tifliszi helyőrségben, pedig ezek nagyon jól jöttek volna a cárnak a Törökországgal folytatott háborúban.

Samil háborúja lángra lobbantotta a képzeletet, és őrült reményeket ébresztett a forradalmárokban, lázadókban, még Európa leigázott részén is. Csatlakoztak felkelő hadseregéhez a levert szabadságharcok magyar és lengyel katonái, orosz forradalmárok, akiket száműztek, mert föllázadtak a cár ellen. A Kaukázus sem azelőtt, sem azután nem izgatta annyira Európát, mint Samil imám felkelése idején.

De az erők messze nem voltak egyenlők, és a már negyedszázada tartó háborúban évről évre nagyobb lett az aránytalanság. Közeledett a felkelés bukása. Nagy pusztítást végzett az országban a háborús tűzvész, felére csökkent a csecsen lakosság. Százezrével menekültek Törökországba és Arábiába (a mai Törökország majd' ötmillió lakója kaukázusi menekültektől származik). A csecseneknek már elegük volt a háborúból, a további harc pedig már a nemzet teljes pusztulásával fenyegetett. A forradalmárok sem akartak tovább harcolni, megszedték magukat, elnehezültek - a csakis a nép érdekét szem előtt tartó nemes harcosokból új elnyomókká váltak, akik csak a saját jólétükkel törődnek.

Az oroszok pedig idővel megtanulták, hogyan kell harcolni a hegyekben. A hegyilakókat is kezdték megérteni. Alekszandr Barjatyinszkij herceg, a Kaukázus új cári helytartója nem vezetett büntető expedíciókat, távol állt tőle Jermolov kegyetlensége és vasszigora. O már nem perzselte fel az aulokat, hanem segített újjáépíteni azokét, akik elhagyták Samilt. Ezzel bebizonyította, hogy nincs igaza az imámnak, amikor óva inti a csecseneket a fegyverletételtől, mondván, hogy ők sem kerülhetik el az oroszok szörnyű bosszúját. A végsőkig kimerült hegyilakók már nem látták értelmét annak, hogy kitartsanak az imám mellett, hiszen amikor hatalomra került, nem váltotta be az ígéreteit, az igazak országa helyett csak szenvedést és új diktatúrát hozott. Az élet legyőzte a forradalmat. Amikor már elhagyták a hívei, hatalmas túlerővel rendelkező hadsereg vette körül, és beszorították Gunib aulba, Samil letette a fegyvert, és megadta magát az oroszoknak.

Halálra szánt emberként kezdte a felkelést, nem volt tekintettel a valóságra. A háború végén már számolt a konzekvenciákkal, és megroggyant a felelősség súlya alatt.

Még a hősi halálról is lemondott, az utolsó erődítményt már nem kellett ostromolni. Nem vetette magát az orosz ágyúkra, hogy elpusztuljon, és megmentse a dzsigit örök dicsőségét a rabság gyalázatától. Úgy gondolta, hogy ha az aulban maradt nők, gyerekek és öregek életével kellene fizetnie ezért, akkor jobb, ha föláldozza a dicsőséget a felelősség oltárán.

Amikor fogságba esett, halált és megaláztatást várt az ellenségtől, de nem ez történt. Az oroszok - ahelyett, hogy bilincsbe verték és tömlöcbe vetették volna, a méltó ellenfélnek kijáró legnagyobb tisztességgel üdvözölték Samilt. Még a kardját sem vették el, sőt a cár engedélyével utolsó útján elzarándokolhatott Mekkába. A Paradicsom Völgye temető szent földjében nyugszik.

Samilt váratlanul érte ez a kegy rabságában, ez gyötrelmesebb vezeklés volt számára mint a legszigorúbb büntetés. Kétségeket keltett, nem hunyhatta le sor46