Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 10. szám - Jagielski, Wojciech: Kőtornyok (Fordította: Pálfalvi Lajos)
és a fölösleges kegyetlenkedésre is rászoktak. Az országrablók ugyanis nem válogattak az eszközökben, amikor le akarták igázni a kaukázusi hegyilakókat, és megfertőzték őket azzal a gondolattal, hogy a nemes cél minden aljasságot igazol. Nincs hát abban semmi különös, hogy a csecseneket még a szomszédaik is elveszett embereknek, vadaknak, kegyetleneknek, engesztelhetetleneknek tartották, mert nem kíméltek senkit, még magukat sem. Bravúrjaik őrültségnek tűntek. Sosem bocsátották meg a sérelmeket. Egy ember inkább tíz ellen is kiállt harcolni, nehogy meg kelljen adnia magát, fogságba kerüljön és szégyenben maradjon. Ha gyávának bizonyult valaki, jobban tette, ha máshol keresett helyet magának. A csecseneknél senki sem nyújtott kezet neki, rá se nézett egyik lány sem. Teljesen lefoglalták őket a saját ügyeik, más nem is érdekelte őket. A társak véleménye jelentett mindent, az idegeneké nem számított. Az idegenekkel szemben olyan cselekedeteket is megengedhettek maguknak, amelyeket a népükön belül bűnnek tekintettek volna. A szabadság pedig nem kötelességgel vagy felelősséggel járt együtt, hanem feljogosította őket arra, hogy azt tegyenek, amit csak akarnak. Az ilyen sajátosan felfogott háborús egyenlőségben még inkább megerősítette őket az iszlám, mert a vallásuk szerint nincsenek rabszolgák és urak, mindenki egyenlő a Teremtő színe előtt, tehát egyik hívő sem lehet alantasa senkinek, akik pedig mártírhalált halnak a háborúban, a paradicsomba kerülnek, ami csak egy kardvágásnyira van. Még a vezéreiknek, az imámjaiknak is meggyűlt velük a bajuk, alig tudták fegyelemre és engedelmességre kényszeríteni őket. Az oroszok számára természetes közeg volt a hierarchia, a felsőbbség és az alávetettség, ezért érthetetlennek, idegennek, vadnak, barbárnak látták a csecsének ellenállását, akik nem voltak hajlandók elfogadni semmilyen fennhatóságot, noha nyakasságuk már-már teljes pusztulással fenyegette őket. Rémisztő volt, vérontásra késztette őket, ez a legszörnyűbb gaztetteket is igazolta. Az orosz cárok - mintha elvarázsolták volna őket - egymás után keveredtek bele a kaukázusi háborúkba, meg akarták törni a büszke hegyilakók gerincét, mert már a csecsének puszta létét is az államot fenyegető kihívásnak tekintették. Nem találtak nyugalmat, mert bár Oroszország uralma már Ázsia felére és Európa negyedére is kiterjedt, a birodalmon belül még mindig létezett a lázadók kis szigete. Az orosz cárok úgy érezték, a Kaukázus meghódításáért és a hegyilakók leigázásáért kiontott vér teszi őket felkent uralkodóvá. „Ki nem állhatom ezt a csürhét; nem találok jobb szót ezekre a hegyi törzsekre, akik nem átallanak lázadni a Legfelségesebb Úr ellen" - írta levelében egyik barátjának a Kaukázusból Jermolov, aki a renddel azonosította a haladást. De még a XX. század elején is azt hajtogatta érthetetlen konoksággal a „fehér hadsereg" parancsnoka, Anton Gyenyikin tábornok, amikor véres polgárháború dúlt Oroszországban: „Ha elvesztem a Kaukázust, elvesztem Oroszországot". És ahelyett, hogy a vörösökkel harcolt volna, elindult volna a főváros, Pétervár felmentésére, leragadt a Kaukázusban, elfogyott a hadserege, és megsemmisítő vereséget szenvedett a háborúban. Végigsöpörtek Oroszországon a történelem viharai - forradalmak, háborúk, lázadások, palotában kiagyalt összeesküvések pusztítottak -, de a cárok nem 42
