Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 10. szám - Jagielski, Wojciech: Kőtornyok (Fordította: Pálfalvi Lajos)
törődtek semmivel, harcoltak tovább a Kaukázusért, elpocsékolva az államkincstár negyedét, sok ezer fős hadsereget állomásoztatva a hegyekben. Azt írta a kor egyik krónikása, hogy vad vidéknek tartották a Kaukázust, ahol emberi ésszel nem lehet kiigazodni: a sötétség birodalma, ahová egymás után küldik a csapatokat, s ahonnan senki sem tér vissza ugyanolyan emberként, ahogy odament. A csecsének kétségbeesetten, szinte öngyilkos módon ragaszkodtak az anarchista szabadsághoz, de individualizmusuk miatt a történelem során gyakorlatilag mindvégig a pusztulás fantomja fenyegette őket. Nem tűrtek semmiféle fennhatóságot, sem idegent, sem csecsent. Nem fogadták el azt a hatalmat, amelyet külföldről próbáltak rájuk kényszeríteni, de a sajátjuknak sem tudtak engedelmeskedni. Derekasan harcoltak a szabadságért az országrablók ellen. De sokkal jobban helytálltak a háborúban, mint békeidőben, amikor viszálykodásra és lázongásra pazarolták a kiharcolt vagy megmentett szabadságot. Csak azok kerülhettek hatalomra, akik tudtak harcolni és győzni, de nem tudtak békében kormányozni. Dmitrij Furman orosz történész azt írta, hogy a csecsének magukat okolhatják balsorsukért, ők szabadították magukra a végzetet. A hibáik az erényeikből következtek. Voltak bizonyos jellemvonásaik, amelyek miatt rettegett tőlük az ellenség, de pont ezért voltak önveszélyesek is. A szabadságharc számukra a fennmaradásért folytatott háború volt. Nem törődtek bele az alávetettségbe, harcba szálltak, ezzel viszont a végső pusztulás veszélyének tették ki magukat. „Minden átcsapott az ellentétébe - írta Furman. - A fantasztikus győzelmek az elkerülhetetlen katasztrófát előlegezték." Lev Tolsztoj pedig, aki mint cári tiszt szintén harcolt a csecsének ellen, elismerte, hogy a Kaukázus valóban különös vidék, ahol a háború és a szabadság, e két ellentétesnek tűnő fogalom egységet alkot. Amíg a sápadt arcú és világos hajú oroszországi jövevények csak áthaladtak a csecsen hegyilakók földjein, nem szálltak vitába velük, a barátságukat keresték, semmi sem zavarta a békét a hegyszorosokban és a hegy lábánál elterülő sztyeppéken. Akkor tört ki a háború, amikor az oroszok kezdték ráerőltetni a csecsenekre a saját rendjüket és törvényeiket. Az első fegyveres összecsapások a folyóparti legelőkért folytak, amelyeket az orosz telepesek elvettek a csecsenektől, hogy kozák falvakat építhessenek, vagy azért hadakoztak, mert meg akarták adóztatni a hegyilakókat, dolgoztatni akarták őket, amikor utakat, hidakat építettek, erődöket emeltek a folyók partján, s végül törvénnyel tiltották a csecseneknek, hogy megtámadják a kereskedőkaravánokat, embereket raboljanak, és váltságdíjat követeljenek értük. De az oroszok bosszúhadjáratai, a csecsen aulokat feldúló véres büntető expedíciók is háborúskodáshoz vezettek. Az oroszok látszólag a legnemesebb célokat tűzték ki - rendet és törvényességet akartak, iskolákat alapítottak, megpróbáltak véget vetni a családi vérbosszúnak és a rablásnak. Csak éppen erőszakkal akartak jót cselekedni, úgy akarták boldoggá tenni a vad hegyi törzseket, hogy előtte leigázzák őket. „Válasszatok: engedelmesség vagy borzalmas pusztítás" - adta ki a csecseneknek a parancsot Jermolov tábornok, akit haladó gondolkodásúnak, a dekabristák barátjának, 43
