Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 10. szám - Jagielski, Wojciech: Kőtornyok (Fordította: Pálfalvi Lajos)
getéssel Vagy fenyegetéssel a maguk oldalára állíthattak volna, aztán rábeszélhették vagy rákényszeríthették volna őket arra, hogy az egész királysággal és minden alattvalóikkal együtt legyenek az idegenek alattvalói. A csecseneknek nem voltak igazi fejedelmeik. Jobban mondva voltak, valamikor régen, évszázadokkal ezelőtt, de mindet kiirtották: a sajátjaikat, az idegeneket, a kumüköket és a kabardokat is, amikor kirobbantották a kaukázusi parasztforradalmat, melynek félig legendás története nem dokumentumokban, hanem énekekben és elbeszélésekben maradt fenn. A hegyek közé, auljaikba és a kőtornyokba rejtőztek a szabad paraszti közösségekben élő pásztorok és harcosok, nem voltak kíváncsiak a világra, nem törődtek azzal, ami körülveszi őket, csak az ősi, bár írásba sosem foglalt törvényekhez tartották magukat. Mindenkinek egyenlő jogai és azonos kötelességei voltak, melyek közül legfontosabb a nemzetséghez és a törzshöz való hűség volt. Nem tartottak hadsereget (minden felnőtt férfi harcos volt), nem kellettek hivatalok (mindig maguk járták ki az igazukat, nem számíthattak senki másra, megvédték magukat minden igazságtalanság ellen, ezért a gyengék találmányának tartották a hivatalokat, akik sehogy sem boldogulnak az életben), nem neveztek ki bírákat (minden vitát a vének döntöttek el), nem volt csendőrség és börtön (legjobb védelem a bűntény ellen a csir, a családi vérbosszú szent kötelessége, amely tizenkét nemzedéken át öröklődött; azt beszélik a Kaukázusban, hogy ha egyszer lövés dördül, az száz évig visszhangzik). Rendkívüli fontosságú ügyekben - legyen az háború, béke, vendetta, nemzetségek közti viszály vagy a birtokhatárról folytatott vita - összehívták a mehk-khelt, a nemzetségfők nagy tanácsát. Ha idegen támadás érte Csecsenföldet, népfelkelést hirdettek, és választottak maguk közül parancsnokot. Ha elesett, új lépett a helyébe. A hatalmat megbízás útján lehetett elnyerni, sosem örökölhették. A parancsnok meggyilkolásával nem érhettek el semmit. Nem volt uralkodó nemzetség, melynek kiirtása mindenkit elveszejtett volna. Békeidőben nem is volt kormányuk vagy vezérük. Irtóztak attól, hogy bárkinek is alárendeljék magukat, képtelenek voltak arra, hogy utasításokat hajtsanak végre, parancsra harcoljanak - hacsak nem a fennmaradásuk forgott kockán. De a békeidő nem a nyugalom ideje volt. A csecsen nemzetségek harcban álltak egymással, hogy eldöntsék, melyik a legtiszteletreméltóbb, a legderekabb, a legbecsületesebb. Megelőzni másokat, kivívni a csodálatukat - ez volt a legfontosabb cél. Nincs annál rosszabb, mint szégyenben maradni. Szóval a csecsének állandóan versenyeztek, ki a vitézebb, erősebb, gyorsabb, bölcsebb és vendégszeretőbb, ki ragaszkodik jobban a hagyományokhoz és az illemszabályokhoz, ki emlékszik vissza régebbi időkre, és ki bosszulja meg a rajta vagy nemzetségén esett sérelmet. Még az országrablókkal folytatott harc közben is versenyeztek egymással, ki tűnik ki közülük vitézségével. Egyébként már nemzedékek hosszú sora gyakorolhatta magát a harcban, mert számtalan támadót kellett elűzniük - szkítákat, macedónokat, kazárokat, mongolokat, arabokat, perzsákat, törököket és végül oroszokat. Az ellenséggel vívott ütközetekben kitartást és vitézséget tanultak, de a legkülönfélébb aljasságokra 41
