Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 10. szám - Jagielski, Wojciech: Kőtornyok (Fordította: Pálfalvi Lajos)

Dagesztánban még a kaukázusi körülményekhez képest is gyorsabban, erőszakosabban, vérengzőbben, könyörtelenebbül és pofátlanabbul intézték az átállást. Ami a politikai ellenfelek meggyilkolását, bombamerényietekkel való elpusztítását illeti, Dagesztán nemcsak egész Oroszországot körözte le, hanem Izraellel vagy az egykori Eszak-Irországgal is bátran felvehette volna a versenyt. Azzal is kitűnt, hogy sosem sikerült elkapni, elítélni és megbüntetni egyetlen gyilkost vagy merénylőt sem. A főváros, Mahacskala polgármestere, s egyúttal az ország egyik leggazdagabb embere élő bizonyíték arra, hány merényletet lehet élve megúszni. Legalább tizennégyszer próbálták megölni, mindhiába; csődöt mondott a városi tanács elnöke, a csendőrség ezredese, akárcsak a rossz hírű gudermeszi csecsen bérgyilkosok, még a helyi bokszbajnok is kudarcot vallott.

Olyan gyakran és magától értetődően folyamodtak erőszakhoz a politikában, mint a legutóbbi időkig az intrikához, fontos emberek megkörnyékezéséhez vagy a nepotizmushoz. Dagesztánban nehezen találhattunk volna komoly politikust, aki ellen egyszer sem próbáltak merényletet elkövetni. Teljesen érthető volt hát, hogy minden magára valamit is adó dagesztáni politikus, ha törődött a biztonságával, meg hát kénytelen volt részt venni e sajátos fegyverkezési versenyben, testőrökkel vette körül magát, egész magánhadsereget gyűjtött, rendszerint a rokonokat és a környékbelieket fegyverezte föl, mert ők voltak a legjobbak, a legmegbízhatóbbak.

Egyébként a toborzás a legcsekélyebb problémával sem járt soha. Az országos nyomor és az egyes falusi régiókban százszázalékos munkanélküliség miatt ezrével tűntek föl a Kaukázusban olyan fiatalemberek, akik a fegyverforgatáson kívül nem találtak olyan elfoglaltságot, aminek lett volna jövője. Nem volt képzettségük, otthonuk, abban meg nem is reménykedhettek, hogy munkát kapnak. De mivel nem törődtek bele abba, hogy ilyen nyomorúságban tengődjenek, vagy maguk alakítottak fegyveres csapatokat és csempészetből tartották fenn magukat, vagy beléptek valamelyik magánhadseregbe. A katonáknak pedig nemcsak a megélhetésük volt biztosítva, hanem olyan hivatást gyakorolhattak, amely hagyományosan nagy tiszteletnek örvendett a Kaukázusban.

E zsoldoshadseregek parancsnokainak olyan embereket szemeltek ki, akiktől nem volt idegen az erőszak. Főként köztörvényeseket, akik számára a bűnözés volt az élet egyetlen célja és értelme, erős kezű egykori bajnokokat, bokszolókat, birkózókat vagy súlyemelőket, volt rendőröket és katonákat, akik megunták a rendfenntartók hiábavaló, eseménytelen életét, de jöhettek azok a bikanyakú, izomagyú figurák is, akik céltalanul, minden elképzelés nélkül ődöngtek a városban.

Egymásra talált a hatalom és a bűnöző alvilág, ez mindkét szféra képviselőit megszédítette. A miniszterek és a képviselők megtanulták alkalmazni és értékelni az erőszakot mint a hatalomgyakorlás egyszerű és hatékony eszközét. Már nem rémítette meg őket, nem undorodtak tőle. Arra is rájöttek, hogy a törvénybe ütköző célokra használt hatalom korlátlan lehetőségeket kínál. Nemcsak hogy aránytalanul megnöveli a bevételeket, hanem a bűnözőket fenyegető felelősségre vonás alól is mentesít. Úgy érezték a tettesek, hogy a törvény tekintélyével védett bűncselekmény már nem is tekinthető bűnnek.

35