Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 10. szám - Hász Róbert: A Künde

hogy Árpád-gyula nincs köztük. Kérdésére, hogy mi lett a fejedelemmel, azt a választ kapta, ő egyedül indult tovább, nekik meg Tonozub, Árpád hadura azt parancsolta, hogy várjanak itt, az erdőben. Szó szót követett, s az emberekből előtörtek az érzelmek. Volt aki sírva fakadt, magát okolta, amiért hagyta, hogy a Künde a bajorok kezére kerüljön, s nem követte őt a halálba. Senki sem értette, Árpád-gyula miért hagyta, hogy ez megtörténjen, miért hagyta a saját fiát is elveszni? Mert abban egyikük sem kételkedett, hogy a bajorok nemcsak a Kündével, hanem mindkét fiúval is végeztek, néhányan, akik utolsóként menekültek ki a sátorból, mintha látni vélték volna megölésüket. Zavarodottság és félelem uralkodott közöttük. Uzdi akkor egy patak csobogó neszét hallotta meg a közelben. Mivel égette a szomjúság, s a sebét is ki szerette volna mosni, bekötözni, lenyelve fájdalmát, bicegve indult a hang irányába. Vagy ötven lépésnyire arrébb megtalálta a patakot. Óvatosan ereszkedni kezdett lefelé a mederhez, de a nedves avaron megcsúszott, hanyatt esett, s fejét is megüthette, mert elvesztette az eszméletét. O legalábbis így mesélte. Nem tudta megmondani, mikor tért ismét magához. Nyilván az egész éjszakát önkívületi állapotban töltötte, mert amikor kinyitotta a szemét, olybá tűnt neki, mintha még mindig alkony lenne, félhomály, de csakhamar rájött, hogy éppenséggel hajnalodik, s nem esteledik. Csodálkozott, hogy senki sem indult keresésére. Csak nem hagyták itt a társai? Fájdalmáról, szomjúságáról elfeledkezve fölkúszott a meder oldalán, s minden erejét összeszedve visszaindult a többiekhez. Meg is találta őket, ott feküdtek a földön. Azt hitte, még alszanak, csak amikor közelebb ért, látta, hogy valamennyien halottak. Le voltak kaszabolva, vérbe fagyva hevertek. Uzdi már túl volt azon, hogy újfent úrrá legyen rajta a rémület, nem gondolkozott, hanem visszasietett a patakhoz, kimosta sebét, amennyire tudta, bekötözte, s bevágta magát az erdőbe, minél messzebb a helytől, ahol társai feküdtek. Menekült. Napokig bújdosott a hegyekben, nem mert visszatérni a megyerek közé. Aztán egy karantán faluban menedékre talált. Senki sem kérdezte, honnan jött, ő meg nem mesélt. Sebe lassan begyógyult, de örök életére sánta maradt. Uzdi paraszt lett, s favágó, ha kellett, mindent megcsinált, amit sántasága megengedett neki. Két év múlva ért el a hír a karanténokhoz, hogy a megyeri fejedelem, Árpádgyula, meghalt. Ekkor vette magának a bátorságot, hogy visszatérjen az övéi közé, s nagy kerülőkkel, napokig tartó vándorlás után érkezett meg nemzetsége szállásterületére, a déli végekbe. Nem fogadták szívesen. Megtűrték, de nem szerették. Az emberek tudták, mi tapad hozzája, tudták, hol szolgált, ő meg, mint aki mit sem törődik azzal, ki mint vélekedik róla, folyton mesélt Kurszán- künde elveszejtéséről, újra meg újra, akkor is, ha senki sem akarta meghallgatni. Amikor én megismertem, már több éve ott élt közöttünk. Hát ez Uzdi, a sánta harcos története.

26