Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 10. szám - Hász Róbert: A Künde
Sok szó esett a vadászatról, amit a hallottak alapján Butond-ur ott lenn a déli végekben nagy előszeretettel űzött. S a medvékről, mikkel tele vannak az ottani erdők. Azok az erdők oly sűrűek és sötétek, hogy nappal is éjszaka honol bennük. A medvék, de télvíz idején a farkasok is oly elszántak, hogy gyakran látogatják a falvak vermeit, éléstárait, még a magányos embert is megtámadják. Majd beszéltek a bolgárokról, akikkel hol jóban vannak a határok mentén, hol meg össze-összecsapnak, bár Urszu szerint inkább csak erőfitogtatás ez, s nem komoly csatározás. Ha kimondatlanul is, de tudtunkra hozta, hogy Butond-ur hadra kész serege tétlenül unatkozik, lopja egyik napot a másik után, s a vadászatok meg a bolgárokkal való kisebb csetepaték jobb híján azt a célt szolgálják, hogy a harcosok levezessék unalmukat, s mozgásban tartsák az ellustult sereget. Járatni kell hüvelyében a kardot, mondta, mert különben egyre nehezebben bújik elő. Aztán amikor a húsokról már a mézes süteményekre terelődött az evők figyelme, a táltos új mesébe kezdett. Átvezetése volt ez a beszélgetésnek a könnyed csevegésből a fontosabb témák irányába. Mint előtte többször, mielőtt megszólalt volna, fürkésző pillantást vetett felém a homályba. Töltetett magának bort, majd így szólt:- Mindazt, mit táltosként tudok, atyámtól, Zovárdtól tanultam. O meg a saját atyjától, nagyapámtól, Süvektől, aki atyjától, Jelektől, a dédnagyapámtól szerezte tudományát... és így tovább, az idők kezdetéig... Ezért nekem is emlékeznem kell mindarra, amire őseim is emlékeztek. Az ő emlékezetükkel egybefolynak saját emlékeim, miket majd én is továbbadok fiamnak, s ő úgyszintén a saját fiának, hogy a folyam sose szakadjon meg, haladjon a medrében az idők végeztéig. El az emlékezetemben egy sánta harcos. A többi emlékkel együtt élt eddig. Egy idő óta mégis mind gyakrabban gondolok rá. Gyerek voltam, amikor ezt a sánta harcost megismertem. Atyám is ismerte, de nem nagyon kedvelte. Azt mondta róla: látta a bűnt, s magán hordja az átkot. Egy kard megsebesítette a lábán, emiatt csak nehezen tudott nyeregben maradni. A szálláshelyen megtűrték, gondozta a karámot, itatta az állatokat. Ha alkalmat látott rá, mesélni kezdett. Ment az emberek után, azok meg, ha tehették, inkább kerülték, hiába mondta a magáét, süket fülekre talált. Féltek szavaitól, mintha legalábbis ragályt terjesztene velük. Csak apám hallgatta meg olykor. Neki ez volt a dolga. Apám azt mondta, ennek az embernek mesélnie kell, ez a sorsa, a bűn kikívánkozik belőle, s a büntetése, amiért életben maradt, hogy - atyámat leszámítva - nincs, aki meghallgassa. Gyermekként atyámmal én is többször hallgattam a sánta harcost, mert idővel nekem is ez lett a dolgom. Nagyon sokszor hallottam ugyanazt a történetet, sokféleképpen elmesélve, ahogyan az évek múlásával a sánta harcos emlékezetét át- meg átcsiszolta az idő. Amióta Árpád elűzte Kurszán népét, nincs aki a történeteinket fölrója. Mifelénk már nagyon régóta senki nem ismeri a jeleket. Ezt sem rótta föl senki. Mi csak emlékezünk. A sokféleképpen elmesélt történet egyetlen eredetire vezethető vissza, s nekem ezt kellett megjegyeznem. Eggyé olvasztani a változatokat. S imigyen szól az az egy: a sánta harcos Árpád-gyula válogatott íjászainak a csapatába tartozott. Egyike volt azoknak, akik népünk közül elsőként látták meg szemeikkel e vidéket, mit aztán fegyvereik által magukévá tettek. Árpád-gyula seregével az elsők között kalandozta be e földeket. S 23
