Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 10. szám - Tornai József: Versek
Én a halálomra Csak ahogy a zöldike szövi fészkét a tojásrakáshoz, csak ahogy a pók fonalát fák közé, bokrok fölé légy, katicabogár, hangya megkötözésére. Én a halálomra. Thanatosz, az egyetlen isten Jaj, hát mindenki elmegy? Senkise marad itt? Három igeidőnk van, azt mondja mindegyik: meghalt, meghal ma, meghaland holnap, holnapután. Hány és hány levéleres arc fordul lentről arcom felé és hány földieper-szó jut eszembe. Már mind a semmié! Hagyd az elmúlást. Csecsemőkkel indul a halott-menet. Libidó-fétis tündököl, ez a jázmin-mérges szörnyeteg! Pedig ő tudja, vagy ő is elfelejtette, hogy nincs megállás az első atommag, első atom, a kezdő századmásodpercek óta; s a kozmosz csak a Sombrero-ködöket meg a géneket ontja. Vissza! Milyen jó volt a bibliai isten, hogy vízözönt bocsájtott arra, amit meggyúrt, mert tudta: egyre több, nagyobb, végtelenebb lesz a jóllakhatatlan lét-óceán, és a pusztítást, kibontakozást többé nem juházhatja meg sem az idő, sem a vér; sem a démonok, sem a Nagy szellemek. Mindenség-tombolás: halál, nemzés-vajúdás, földrengés teteme, szupernova-robbanás és háborúk és szarkafészek, tojással tele. Es ha föladod, hiszen nem tudhatod mi történik itt, beteg lész, megöregszel, eltemeted barátod s vár utolsó napod, majd jönnek a mindent megmagyarázó szent fiúk és vajákosok. De csak a sehova-nem-néző halottak szeme; ez a hulla-ár, ez kérdezi álladig acsarkodva: „Mit szólsz hozzá? muzsikálj, fess-faragj, szerkessz zsoltárt, jövőt, látod-e, hogy dolgozunk mi erőszakkal a világon? Itt nincs most, se majd" Es te egy szigetre gondolsz. Agyad a tenger és a pálmapart.
