Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 10. szám - Tandori Dezső: Az én Gergely-naptáram (vers)
Hiába, hogy Rudi és Csutora élt még, házunk két csak-és-csak kalitka-madara, Aliz híján valami hiány volt, amit azonban nem éreztem, egyáltalán nem, és lassan, az évek során kezdtem csak tudni, hogy Totyi (egy Mándy-figura után neveztük el így, s evidens veréb-név) hozhatja valamik végét. IV. Már nem akartam (volna) mellőle elutazni. Az utazás így is maradt le, így maradt elebb... s el. Rossz lélekkel mentem, ha muszáj volt, s így lettem arrogáns és prepotens, impertinens, hogy senkinek végül és senki sem, és „itthon", örökké. Most, már, Totyi után, is, ugyanez, van. Nem fogok táskából élni. Nem lesz rajtam kívül más a ház főnöke. Egy vízcsőcsere, egy gázbojlerjavítás, így is túl sok minden, de idegenbe, én - nem. Csavargók unott-szélten, városon át, parkon át, egy-egy domb hajlatán, s lelkem csak az ő emléküknek veti utána magát. Maradtunk, együtt. Mindenki meghalt, lassan. Totyi az egyetlen madár volt, az elárvult kalitkákon neki volt fürtös köles, saláta, mindet mindig bejárta; vajon cseréltem-e mindent elégszer? Tisztítottam kalitkát alaposan? Nem volt-e szenny, mely károsan „befolyásolhatta egészségét"? Végképp érdektelen kérdések ezek az önemésztések. S mégis, hogy azt hittem, hogy ő 7 éves múlt, a lényeg csak ennyi: végül 13 év? 14? Erre jött a 7 és 2/3-ad éves vég. 13
