Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 10. szám - Tandori Dezső: Az én Gergely-naptáram (vers)
Kedves L., hadd mondom el, bár eléggé érdektelen s homályos, a körülbelül ötheti kórtörténetet, melyből - a halálon kívül nem jött ki semmi isme. A kórisme. A Halál Angyala, kórismenő, kórismeúr, elintézte a dolgot hirtelen. „Végső soron" nem halódott fél percnél többet. De el fogunk jutni ide is, hamarosan. Érzem, az idő állva, helyben suhan. Csupa ráadás. Az ugyanaz-a-pillanat-törtje: más. A mindig mása: ugyanaz. E nagyon ravasz költői eszköz alkalmazása után, hát nézzük. De már olyasmit érzek, nem lesz hozzá kedvem, hogy folytassam (s előtte: kezdjem), és hogy ennek rendje, mily rend már, szerint bevégezzem. Valaki meghalt. így végzünk... lásd kedvenc örmény költőm, a rímszóval. Hogy egy mit. II. III. „Ily szomorúan végzünk megint egy dalt." Ő 1997-ben került hozzánk. Előtte, Aliz, Szpéró után a második legnagyobb veréb szerelmem, 1996-ban meghalt. Aliz sánta volt, kalitkában töltötte egész (boldog, örökké rám rögzült) életét. Nézegetett szerteszét, le a többi madárra, és egy közel harminckilós pásztorkutyára, az ő Szuszijára. Aliz volt az egyetlen, akit meg sem sirattam, (könnyekkel), nem ittam, száraz maradtam, de lefényképeztem, s ragaszkodtam hozzá, hogy egymagám temessem el, nem volt senki ott távol-közei.
